A lovagokról az iskolában azt tanítják, hogy hősies fickók voltak, akik harcoltak a hitükért, a hűbérurukért és szívük hölgyéért. A múzeumokban láthatjuk a mázsás páncélokat, hatalmas kardokat, és ámuldozunk, hogyan bírták ezt egyáltalán megemelni a lovagok. De vajon tényleg olyan nagyszerű és hősies dolog volt lovagnak lenni? Tényleg olyan nehezek voltak a korabeli páncélok és fegyverek?
A történelem órákon megtanultuk, hogy mennyire fontos a királyi hatalom elismerése szempontjából, hogy az adott királyt a Szent Koronával koronázták-e meg. De vajon miért ilyen fontos ez? Arról is keveset tudunk, hogyan alakult ki a felségjelvény mai formája. Íme öt - abszolút önkényesen - kiragadott érdekesség.
Egy-egy vár börtönében járva borzongva rácsodálkozunk, mennyire kegyetlenek és brutálisak voltak eleink, amikor a gonosztevőket vagy annak vélt embereket kellett büntetni. Valójában a legtöbb esetben már a korabeli tömlöcöket elviselni is gyakran felért egy kínzással, és ma egyetlen biztosító sem kötne biztosítást egy középkori, börtönbe vetett emberre.
A papirusztekercses "könyvek" után a kódexek megjelenése kábé akkora újítás volt mint a digitális adatrögzítés megjelenése a 20. században. De vajon kik és hogyan készítették ezeket a gyönyörűen illusztrált, vaskos, nehéz és rettenetesen drága könyveket?
Amikor történelmi témájú filmet nézünk, elámulunk a csodás ruhákon, a kastélyok fényűző luxusán, a hölgyek pompás hajkölteményein. Ám hálát adhatunk azért, hogy a filmek a korabeli szagokat nem közvetítik. Ugyanis az előttünk járó nemzedékek egészen másként értelmezték a tisztaság fogalmát mint mi. És ennek bizony igencsak szagos következményei voltak.
Velence egy sima hétköznapon is varázslatos, hát még február végén, amikor megkezdődnek a karnevál napjai! Évszázadok óta ámulnak az ide látogatók az elképesztő álarcokon, maszkokon, ruhákon és a karneváli attrakciókon, mint amilyen az angyal-röpte vagy a bikaűzés. A karnevál minden egyes momentumának évszázados hagyományai vannak.
A reneszánsz irodalmat olvasgatva néha nehéz eldönteni, hogy kinek higgyen az ember? Mi jellemzi igazán a reneszánsz kori olaszok szerelmét? Shakespeare veronai hőseinek (Rómeó és Júlia) légies finomságú szerelme, vagy Boccaccio hús-vér hőseinek vaskos szexualitása? Esetleg kutakodjunk a Borgiák zabolátlan életében?
Minden kislány álma, hogy bárcsak egyszer királylány lehetne. Pedig ha tudnák, hogy milyen sorsuk volt például a Habsburg család lányainak, egy percig sem álmodoznának erről. Királyi családba születni sajnos a legtöbb esetben garantáltan boldogtalan életet jelentett.
Luther, az egykori szerzetes számos iratában ostorozta a papi nőtlenséget, és dicsérte a házasságot - miközben ő maga még úgy élt mint egy szerzetes. Csakhogy egy napon szökött apácákat szállító szekér állt meg a háza előtt, és az egyik hölgy elhatározta, hogy ő bizony a reformátor felesége lesz. Gondolatait tett követte, és a Luther házaspár hamarosan óriási háztartást rendezett be abban a kolostorban, ahol Márton doktor szerzetesként élt korábban. A kiugrott szerzetes és a szökött apáca házassága óriási port kavart akkoriban.
Diderot Az apáca című regénye igen lesújtó képet fest a zárdák világáról. De vajon tényleg hatalommániás, leszbikus apácafőnöknők irányították a középkori rendházakat? Egyáltalán mi késztetett bárkit is arra, hogy az életét feladva zárdába vonuljon, engedelmességet és szüzességet fogadjon? Tényleg olyan szörnyű volt az élet apácaként?