A nyüzsgő plázákat látva sóhajtozva gondolhatunk arra, hogy bezzeg, a régi szép időkben nem volt ekkora felhajtás a karácsony körül. Pedig ha bekukkanthatnánk egy 1920-30-as évekbeli háziasszony mindennapjaiba, ugyancsak kapkodnánk a fejünket a teendőit látva.
A gulyáskommunizmus éveire a többség úgy emlékszik vissza mint az olcsó kenyér és a kétforintos krumplislángos időszakára, amikor mindenki kedvére jóllakhatott. Lehet, hogy a Kádár-korszak végére ez tényleg így alakult, ám az 1945 utáni első két évtizedben sokaknak nem jutott sem menyiségében, sem minőségében elegendő élelem az asztalára.
Sokan és sokat beszéltek már a békebeli Budapest kávéházi életéről, ám sajnos nagyon kevés szó esik arról, hogy hasonlóan élénk társasági élet folyt a korszak elképesztően színvonalas cukrászdáiban. A Ruszwurm, az Auguszt és a Gerbaud cukrászdában olyan gyönyörű és finom volt a sütemény, a fagylalt, olyan kifinomult a berendezés és a kiszolgálás, hogy a társadalom legfelsőbb körei számára is sikk volt itt megjelenni.
Mindenki hallott már a híres Aranyvonatról, amelyen a nyilasok próbálták nyugatra menekíteni a Magyar Nemzeti Bank teljes aranykészletét és a zsidóktól összeharácsolt vagyont. Kevesebben tudnak azonban arról, hogy a zsidók műkincseinek egy másik fontos része, illetve a Szépművészeti Múzeum legjelentősebb darabjai is útra keltek 1945 tavaszán nyugat felé.
Amikor történelmi témájú filmet nézünk, elámulunk a csodás ruhákon, a kastélyok fényűző luxusán, a hölgyek pompás hajkölteményein. Ám hálát adhatunk azért, hogy a filmek a korabeli szagokat nem közvetítik. Ugyanis az előttünk járó nemzedékek egészen másként értelmezték a tisztaság fogalmát mint mi. És ennek bizony igencsak szagos következményei voltak.
Minden iskolás gyerek ismeri március 15.-e történetét. Kívülről tudjuk a Nemzeti dalt, a műveltebbek talán még a 12 pontból is fel tudnak mondani néhányat. A forradalom emberi arca azonban ismeretlen. Például az, hogy egy dadogós szónok miatt majdnem befuccsolt a forradalom, hogy Petőfi nem is szavalt a Nemzeti Múzeumnál, és hogy ez az egyetlen forradalom a történelemben, ahol a tömeget délben hazaküldték ebédelni.
Köztudott, hogy a dobos tortát Dobos C. Józsefről, a palacsintát pedig Gundel Károlyról nevezték el. De vajon hogyan kapta a nevét a csokis sütemény a botrányos hírű cigányprímásról, Rigó Jancsiról?
Most egy kis időutazásra hívlak. Gyere, üljünk be mondjuk a New York kávéházba, közvetlenül Kosztolányi és Karinthy asztala mellé, és lapozzuk át azokat az újságokat, amelyeket az írók épp az imént tettek le! Pontosan 88 évet utazunk vissza az időben. 1930. február 1-je, szombat van.
A zsidók világa mindig egy kicsit titokzatosnak tűnik. Pedig a két világháború közötti magyar zsidók keresztény honfitársaikhoz nagyon hasonló életet éltek: kávéházakba, klubokba jártak, társas köröket alakítottak, és rendkívül aktív szellemi életet éltek.
A kiegyezéstől az 1940-es évekig nyüzsgő élet folyt Pest zsidók által lakott negyedeiben. Adtak-vettek, piacoztak, bankokat, gyárakat alapítottak, kis szatócsboltot vezettek, műhelyekben dolgoztak. Jártak zsinagógába, mikvébe, kóser ételeket készítettek, de a többségük mindent elkövettek azért, hogy asszimilálódjon, és úgy éljen mint a hazai középosztály.