Séta a reformkori Pesten
Poros, kövezetlen utcák, éjszaka alig pislákoló közvilágítás, zaj, bűz és hatalmas tömeg. A rakparton klasszicista paloták, épülő Lánchíd, Nemzeti Múzeum, újjáépülő, szépülő város. Mindkét leírás jól jellemzi a reformkori Pest-Budát. Gyere, sétáljunk egyet Petőfi és Széchenyi városában, és szagoljunk bele a fővárosi életbe!
A Duna és az árvizek
A sétánkat muszáj a Duna-partról kezdeni. Ez a főváros ütőere: tavasztól őszig kelepeltek rajta a vízimalmok, uszályok, gőzhajók vonultak fel-le, talpfákon asszonyok hajlongtak és mostak benne. Átkelni rajta ladikon, csónakon és a tavasztól őszig működő hajóhídon lehetett. A híd a két város közös tulajdona volt, de bérlők üzemeltették, és hídpénzt szedtek az átkelőktől. Amikor hajó akart áthaladni a folyón, a hajóhidat középen megbontották, leállították a híd forgalmát. Ilyenkor a hídfőknél feltorlódtak a hintók, kocsik, gyalogosok, amit az itt működő lacikonyhások, fogadósok, kocsmárosok alaposan ki is használtak. A jegesedés beálltával a hidat azonban fel kellett szedni, és amíg be nem fagyott a Duna, nehezen lehetett átkelni egyik városból a másikba. Amikor azonban már szilárd volt a jég, szánnal, korcsolyával bárki ingyen is átkelhetett rajta.
Ugyanakkor a Duna időnként megmutatta az erejét is. A két várost minden évben árvíz fenyegette nagy esőzések és a tavaszi jégzajlás idején. A legnagyobb pusztítást az 1838-as ár okozta, ami mindent vitt. A budai oldal mélyebb utcáiban csónakkal lehetett közlekedni, Pest utcáit pedig embermagasságot meghaladó víztömeg borította. A város épületeinek háromnegyede elpusztult, összeomlott, ötvenezer ember maradt fedél nélkül.
Az áradás elvonulása után viszont lehetőség nyílt arra, hogy tervszerű, jól kigondolt városépítés kezdődjön. Az újjáépítést József nádor irányította, és nagyon szigorú szabályokkal korlátozta az építkezést. Szakértőkkel vizsgáltatta meg az építési terveket, nem engedélyezte például a vályogházak felhúzását. Új tereket, utakat alakítottak ki, és szembeötlő különbség keletkezett a középkori Buda és a megújuló, modern Pest között.
“Micsoda élet és mozgalmasság!”
Az átalakulás után, aki végignézett a Duna-parton, egy nyüzsgő, hangos, szorgos várost látott. A hajóhídtól északra volt a felső kikötő, délebbre sorakoztak a Duna-fürdők, lejjebb hosszan elnyúlt a piac, végül az alsó kikötőben állomásozó hajók következtek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy Európa egyik legszebb, legegységesebb homlokzatú palotasora fogadta a Dunán érkező utazót.
A korabeli nézelődőket, városlakókat egyformán meglepte az a nyüzsgés, hangzavar és bűz, ami a nagyvárosiasodással járt. Pest lakossága két évtized alatt megkétszereződött, és a korábbi német nyelvű városban egyre több magyar szó hallatszott. A legtöbb gondot a városon időről időre átsüvítő homokvihar okozta. A finom porszemek a becsukott ablakok ellenére is bekúsztak a lakásokba, és a háziasszonyok legnagyobb bosszúságára vékony porréteggel borították a bútorokat. A helyzetet nehezítette, hogy még csak alig néhány fontosabb út volt kikövezve, azok is leginkább a mai Lipótvárosban. Persze a kor közterület felügyelői gondoskodtak arról, hogy az utcaseprésre kirendeljék a városi rabokat, de azok munka gyanánt leginkább csak porfelhőt kavartak, és kéregettek a járókelőktől.
A korabeli BKK
A korabeli egyszerű városlakó többnyire csak gyalog járt, vagy ahogy később Arany János írta: “többnyire csak gyalog jártam/gyalog bizon’/legfölebb ha omnibuszon”. Amíg az igazán előkelők saját fogattal hátaslóval közlekedtek, a szerényebb vagyonnal rendelkezők igénybe vették a pesti bérkocsisokat, akik kiváló idegenvezetők és a kor vadul száguldó taxisofőrjei voltak. A korabeli közvélemény modortalannak és drágának tartotta őket, ennek ellenére jobb híján sokan vették igénybe a szolgáltatásaikat. A bérkocsisok nyáron nyitott fiákerekkel, télen pedig fedett batárokkal közlekedtek.
Az első városi “tömegközlekedési eszköz” az omnibusz volt, ami az 1830-as évek elején kezdett közlekedni. Az egyik első pesti járatot Kratochwill János vendéglős indította, és a két kávéházát kötötte össze az omnibusszal. Félóránként indította a kocsikat, amelyre 8-14 ember fért fel, és bárhol megálltak, ahol az utasok le vagy felszállni óhajtottak.
Büdös és hangos város
Ha valóban sétára indulnánk a korabeli Pesten, lehet, hogy a mai viszonyokhoz képest nem találnánk hangosnak, de a kortársak számára elviselhetetlen volt az a hangzavar, amiben élniük kellett: egyrészt az utcákon hangosan zörögve, dobogva száguldoztak a gyorskocsik, omnibuszok, tülköltek a hajók, dohogtak és pöfögtek a Lánchíd építésénél használt gőzgépek. A belvárosban lakók állandó harcot folytattak a verklisek, énekes koldusok ellen. Vásárok idején pedig mindent elleptek a hangosan kiáltozó árusok. És amikor éjszaka elcsitult a város, minden városrészben hallható volt a békák brekegése.
A szagokkal is hasonló volt a helyzet: átható volt, és mindent elborított. Képzeld el, hogy az a sok ló, ami az utakon száguldozott, mennyi “anyagot” termelt! A város tele volt szemétkupacokkal, a külvárosokban az utakon teheneket is hajtottak, a külvárosokban pedig mindenféle állatot tartottak…
Vásárok idején az egész várost ellepték az árusok, akik hozták magukkal az illatos és kevésbé illatos termékeiket. A kellemesebb illatúak közé tartoztak a lacikonyhások, mézeskalács árusok, a szagosabbak közé pedig a baromfi és halárusok.
Házszámok Pesten
A sétálók életét megkönnyítette, hogy az utcákon kétnyelvű (német és magyar) utcanév táblák díszelegtek, ámde az épületek számozása igencsak zavarba ejtő volt. Ugyanis nem utcánként, hanem a városi telekkönyv szerint számozták a házakat. Így történhetett, hogy létezett például “báró Sándor utsza 1475-ös “ számú ház. A könnyebb tájékozódás végett a lakosok általában nem utca-házszámot adtak meg, hanem elnevezték az egyes házakat a tulajdonosról vagy az épületet díszítő elemekről. Így könnyebb volt megtalálni a Vastuskó házat vagy a Mocsonyi-házat.
Közvilágítás Pesten
És amikor eljött az éjszaka, működésbe léptek a lámpagyújtogatók, akik létrát támasztottak minden egyes utcai lámpaoszlopnak, és egyesével meggyújtották az olajlámpákat. Ezek a lámpák büdösek voltak, és alig pislákoltak, ráadásul a lámpagyújtók bére a városi költségvetés egyik legtetemesebb tétele volt. A városi tanácsa azzal próbált spórolni, hogy telihold előtt és után pár napig nem gyújtották meg a lámpákat. Így aztán esténként sokan saját lámpával közlekedtek, vagy ennek híján “lámpás gyerekek” szolgálatait vették igénybe, akik csekély fizetségért szívesen kísérték haza a színházból, vendéglőből az úriembereket.
Készülj velem ONLINE A TÖRI ÉRETTSÉGIRE!
Készülj VIDEÓK SEGÍTSÉGÉVEL a töri érettségire!
Forrás: Fábri Anna: Magánélet Széchenyi korában