Rég elfeledett budapesti szakmák
A régi, XX. század eleji Budapestnek voltak figurái, akik olyan szakmákat űztek, amelyeket mára már rég elfeledtünk. Ki emlékszik már a jegesre, a kintornásokra vagy a pucceros asszonyokra? Munkájukat átvették a gépek, emlékük legfeljebb a könyvek lapjain él.
A jeges
Ma már természetesnek vesszük, hogy megnyitjuk a csapot, és jön a friss, tiszta víz. A XIX. század végén még nem mindenütt volt vezetékes víz a városban, ezért az előkelőbb lakosok a dunavízhordók révén jutottak Duna-vízhez, merthogy akkor még tisztítás nélkül is iható volt a folyó vize. Bár voltak a városban kutak, azok többnyire salétromosak, vasasak voltak, ezért a jobb módú polgárok szívesebben vásárolták a vízhordók által szállított vizet. A vízhordók általában “családi vállalkozás” keretében működtek. A férfiember dézsákban merte át a vizet a kis szekerén álló hordóba, majd a szamár vontatta kocsival végigjárták a várost, és hangos kiabálással figyelmeztette a lakókat arra, hogy friss Duna-vizet vásárolhatnak. Amíg az asszony őrizte a kocsit, a férfi faputtonyban felhordta a vizet a bérházak lakásaiba. A tarifa emeletenként változott, hiszen nem kis teher volt fellépcsőzni a 10-15 liternyi vízzel a harmadik-negyedik emeletre.
A jegesek hasonló módon működtek, csak az ő szezonjuk nyáron jött el. Még télen jégtömböket vágtak a befagyott Dunából, majd azokat jégvermekben, szalmával befedve tárolták. Amikor eljött a szezon, kocsival járták a város utcáit, és hangos “jegeeeet!” kiáltással kínálták a portékájukat. A polgári háztartásokban a XX. század elején már voltak bádoggal bélelt jégszekrények, amelyek alkalmasak voltak a jég tárolására – egy darabig. Amikor a jégtömb elolvadt, egy kis csapon keresztül leengedték belőle a vizet.
A pucceros asszonyok
Hívhatjuk őket akár mosónőknek is. A mosógépek megjelenése előtt a nagymosás rendkívül nehéz, megterhelő fizikai munka volt. Össze kellett gyűjteni a vizet, felmelegíteni, a ruhát beáztatni, sulykolni, öblíteni, teregetni. A nagymosásra a budapesti polgárság ún. puccerosasszonyokat alkalmazott. Vagyis ez a nehéz fizikai munka nem tartozott a háztartási cselédek normális munkái közé.
A mosónékat általában alkalmilag fogadtak fel. Rendszerint erős fizikumú, meggyötört asszonyok vállalkoztak mosásra. Kezük görcsös, csúnya volt, lábuk visszeres, és csak végső kétségbeesésében vállalkozott valaki erre a munkára. Általában a legszegényebb munkás- és parasztcsaládok asszonyai jöttek be Pestre, és a Deák téren gyülekezve várakoztak, hátha szüksége van valakinek a szolgálataikra. Ahogy József Attila is írta: ” a mosónők korán halnak”. Ő már csak tudta, hiszen az édesanyja is vállalt mosást. Általában órabérben fizették őket, bár a szerencsésebbeknek állandó helyei voltak, ahol kosztot is kaptak.
A mosónék ravasz asszonyok voltak: gyakran klórmeszet használtak tisztításra, ami ugyan roncsolta a szövetet, de legalább gyorsan fehér lett tőle a ruha. A polgárasszonyok a cselédet küldték kémkedni a mosókonyhába, hogy használ-e a mosóné klórt, amit már a szagából is messziről lehetett érezni. A cselédek rendszerint szolidárisak voltak a kollégáikkal, és nem volt jellemző, hogy beárulták őket.
Kintornás
Az 1930-as évekig a pesti utcaképhez tartozott a kintornás vagy verklis alakja. A kintornások kereken guruló ládát toltak, és a láda oldalán lévő kar tekerésével csalogatták elő a muzsikát a gépből. Ahhoz, hogy a város utcáin tevékenykedhessenek, hatósági engedélyre volt szükségük, amelyet csak erkölcsös és vagyontalan személyek kaphattak meg. Általában egy fiatal fiú kísérte a kintornást, aki összekalapolta a produkcióért kapott aprópénzt, amit nem egy esetben a bérházak emeletéről papirosba csavarva dobtak le nekik. Persze a bérházak lakói nem mindig örültek az utcai “művészeknek”, és nem egy esetben falra kiragasztott papíron tiltották a kintornások tevékenységét. Akik többnyire analfabéták lévén figyelmen kívül hagyták a tiltást.
1930-ban 136 engedéllyel rendelkező kintornás működött a városban, és elképzelhetetlen volt nélkülük a pesti élet. Ők “nyomták” a zenét a nyáresti mulatságokon a Tabánban, a Gellért-hegyen vagy Óbudán. A gramofon, a rádió és a mozi megjelenése azonban fokozatosan feleslegessé tette a munkájukat, és egyre inkább a külvárosokba szorultak.
Villamoskalauz
A XIX. század végén indult meg a villamosközlekedés a fővárosban, és ezzel együtt megjelent az igény egy új szakmára: a villamoskalauzra. A kalauz feladata volt a járműre felszálló utasok jegyének kezelése, illetve a jeggyel nem rendelkezőknek ő adott vonaljegyet. Továbbá az ő dolga volt, hogy a megállóból való indulás előtt csengetéssel jelezze a vezetőnek, hogy indulhat a villamos. Ez utóbbi nem volt mindig egyszerű feladat, mert a villamoskocsikon nem volt ajtó, csak egy rácsot lehetett ki- és beakasztani, ami néha lehetetlen volt, mert a ritkán közlekedő villamoson fürtökben lógtak az emberek.
A villamoskalauz egészen sokáig része volt a pesti életképnek. A BKV csak 1969-ben szüntette meg ezt a posztot.
További érdekességeket találsz még a facebook oldalamon.
Készülj velem a KÖZÉP SZINTŰ TÖRTÉNELEM ÉRETTSÉGIRE!
Készülj velem AZ EMELT SZINTŰ TÖRTÉNELEM ÉRETTSÉGIRE!