Nőnek lenni a Vadnyugaton
A történelem során soha nem volt könnyű nőnek lenni. A XIX. századi amerikai Vadnyugaton jó esetben három státusz közül választhatott egy nő: vagy tisztességes feleség volt egy marcona férfi oldalán, vagy tisztességtelen, ámde jól kereső prostituált. Esetleg tanítónő, aki képes eltartani magát. Néha nem választhatott, és foglya lett egy indián törzsnek.
Férfivilág
A hódítások első időszakában, az 1840-1860-as években Észak-Amerika nyugati fele durva férfivilágnak számított. Fiatal, kalandvágyó férfiak érkeztek ide, túlnyomó többségük nőtlenként. A legfőbb céljuk a meggazdagodás volt, még azon az áron is, hogy az erkölcs itt nem igen számított, nagy tétben folyt a játék, és soha nem lehettek biztosak abban, hogy megérik a másnapot. A nyugati férfi képéhez hozzátartozott a keménység, a tettrekészség, a kalandvágy, a verekedhetnék. A keleti partról gyakran azért érkeztek nők erre a vidékre, hogy egy valamire való tökös legényt fogjanak maguknak. Ami lássuk be, nem volt nehéz feladat egy nőhiánytól szenvedő férfivilágban.
A XIX. század második felében aztán az egyház Nyugaton is hozzálát az erkölcsök megjavításához. Ezt a nőkön keresztül próbálták meg elérni, mert úgy gondolták, hogy a nő hordozza magában az erényeket. Ettől kezdve a tanítónők és a feleségek szerepe felértékelődik, és így válik a ház asszonya a Nyugat civilizálódásának hősnőjévé. Az asszonyok boldogan vállalták a rájuk testált szerepet: harcoltak a prostitúció, az alkoholizmus és az erőszak felszámolásáért, és küzdöttek az általános, nőkre is kiterjedő választójogért. Annyira sikeresek voltak, hogy elsőként a nyugati államokban – 1869-ben Wyomingben – vezették be a nőkre is kiterjedő választójogot.
Feleségnek lenni
Választójog ide vagy oda, azért a nyugati ember meg volt győződve róla, hogy a feladatokat a Teremtő osztotta meg a nemek között, és a család vezetésének szent feladata mégiscsak a férfi dolga. (Ennek módszerei között a házasságon belüli erőszak simán szerepelt.) Az asszony dolga pedig a háztartás, a gyereknevelés és a ház körüli teendők elvégzése. Persze szabadidejében jótékonykodhatott, gyűlésekre járhatott, ha így tartotta kedve, és maradt rá szabadideje.
A kezdeti időkben tisztes lány nehezen úszhatta meg a házasságot. Persze a fiatal lányok a viktoriánus prüdéria jegyében nagyon kevés információhoz juthattak a testük működésével kapcsolatban. A kor valamennyi tankönyve azt javasolta, hogy a menstruációjukat (amelyet egyébként a „szerelem örökös sebének” neveztek) viseljék diszkréten. Szerintük a nő ezekben a napokban nem csak rokkant, de sérült is, így fizikai munkára nem alkalmas. A férfiakkal szemben tartózkodó viselkedést, szemérmességet és távolságtartást írtak elő számukra. A nemiségről igen kevés fogalmuk volt, házasság előtt a legtöbb lány semmit sem tudott a szexről, és az esküvő előtt a család által áthívott szomszédasszony, barátnő világosította fel arról, hogy mi is vár rá a házasságban.
A születésszabályozás legenyhébb módja is halálos bűnnek számított, ezért az asszonyok – ha tudták, önmegtartóztatásra intették a férjüket – ha pedig nem sikerült, akkor igyekeztek házi „fogamzásgátlással” védekezni. A különböző „receptek” szájról szájra jártak, és javasolták a vazelin, fagyott krém, sódarab vagy mogyoróvaj használatát. E furcsa fogamzásgátlás eredménye aztán számtalan nem kívánatos terhesség lett, amit az asszonyok „angyalcsinálók” segítségével próbáltak megszakítani. Sajnos 100 ilyen beavatkozásból 40-nél súlyos vérzés vagy életre szóló fertőzés keletkezett.
A szülés sem volt kevésbé kockázatos. A gyerekhalandóság igen magas volt: 1000 közül 150-180 kicsi meghalt, gyakran az édesanyjukkal együtt. Különösen az első szülés hordozott magában nagy veszélyeket. A szülést a legtöbb helyen végignézték a család fiatal lányai, sőt a szomszédok is. A nagy amerikai prériken, a szétszórt tanyákon a kismama jó előre a házába invitált néhány idősebb nőrokont, sőt gondoskodnia kellett kellő mennyiségű élelemről is a családja számára.
Sajnos nem csak a nőket fenyegette a korai halál, hanem a férjeket is. Rengeteg fiatal nő jutott korai özvegységre. Amíg nőhiány volt, ők gyorsan kapóssá váltak ismét a házassági piacon. Ha viszont idősebb korukban özvegyültek meg, és nem volt gyerekük, hogy eltartsa őket, akkor segélyekre szorultak.
A tanítónő
Nyugaton a tanítónő alakja nagyon emblematikussá vált, hiszen ők jelentették a kultúrát ezen a vad vidéken. Valóságos missziót folytattak ezek a fiatal nők azért, hogy a térséget kulturálisan is feltegyék a térképre. 1846-tól egy washingtoni kulturális egyesület egyedülálló tanítónőket toborzott, akik vállalták a nyugati életet. Persze a többségük gyorsan férjhez ment, és életük ugyanúgy folyt tovább mint a többi asszonyé.
A préri nimfái
A Vadnyugat nőhiánya gyorsan kitermelte a prostitúciót. A bányászkolóniákon, a cowboyok által lakott városokban épp úgy virágzott az ősi ipar mint a katonai helyőrségekben. Még a városi elöljárók, seriffek is rendszeres látogatói voltak a műintézményeknek. A prostituáltak nagyon gyorsan meggazdagodtak. Átlagban havi 180-340 dollárt is megkereshettek, miközben egy hivatalnok fizetése alig érte el a 65 dollárt. A lányok az egzotikum fokozása érdekében gondolatébresztő neveket adtak maguknak. Például: Mókusfogú Alice, Sonkáscsontú Jane vagy Disznólábú Annie. Általában olyan házakban dolgoztak, amelyeknek a tulajdonosa is nő volt. A lányok nagyon fiatalon kezdték az ipart: 11-12 éves korukban. Többségük színes bőrű volt: indiánok, félvérek, feketék. A luxusnak látszó külsőségek ellenére gyakorlatilag rabszolgasorsban éltek, és állandó volt velük szemben az erőszak, a halálos fenyegetés. Ezért szoktak rá az italra, a kábítószerre, vagy menekültek öngyilkosságba.
Női foglyok
Nagyon sajátos helyzetbe kerültek azok a nők, kislányok, akiket az indiánok egy-egy összecsapás során életben hagytak, és magukkal vittek. Az indiánok a nőket nem bántották, még nemi erőszaktól sem kellett tartaniuk. Így aztán a foglyok gyorsan beolvadtak a törzs életébe. Új nevet kaptak, indián ruhába öltöztek, ugyanolyan motívumokat tetováltak rájuk mint a törzs tagjaira. És nagyon gyakran férjhez is mentek, gyereket szültek. Később aztán előfordult, hogy a rokonaik kifizették értük a váltságdíjat, de addigra ők már annyi évet eltöltöttek az indiánok között, hogy nehéz volt visszatalálniuk eredeti családjukhoz, és inkább ragaszkodtak az indián nevelőszüleikhez vagy férjeikhez. Gyakran még az anyanyelvüket is elfeledték.
Híressé vált Cynthia Ann Parker története, akit a komancs indiánok 1836-ban még kislányként elraboltak. Néhány év múlva Cynthia a törzsfőnök felesége lett, és gyerekeik születtek. 1861-ben a nagybátyja egy véletlen folytán felismerte a fiatal nőt, aki ekkor már 25 évet töltött a komancsok között. A nő visszatért ugyan a fehérek közé, de egész életében hiányzott neki az indián családja, akiket soha többé nem látott viszont. Az indiánok között maradt azonban az egyik fia, Quanah Parker, aki a komancs nép utolsó törzsfőnöke lett.
A fogságot átélt fehér nők közül néhányan, miután kiszabadultak, úgy érezték, hogy meg kell írniuk történetüket. Ezek az írások belülről láttatták az indiánok életét, és hatalmas sikert arattak Amerika-szerte.
Ez egyébként tananyag vagy csak színes érdekesség?
Nem tananyag. Csak színes érdekesség.