Munkaszolgálatosok a Don-kanyarban
A munkaszolgálatosokról szinte alig tesznek említést a középiskolai tankönyvek, esetleg Radnóti kapcsán van esély arra, hogy az iskolában halljanak valamit a diákok arról, hogy kik voltak ők, mi volt a feladatuk.
Forrás: Fortepan / MZSL/Magyar Zsidó Levéltár
Kik voltak a munkaszolgálatosok?
A munkaszolgálatos kötelezettségről egy 1939-es törvény rendelkezik, és főként a faji, politikai és vallási alapon megbízhatatlannak tekintetteket sorozták be. Eleinte ennek nem volt faji diszkriminatív jellege, és 1940 nyaráig a munkaszolgálatosok között egyaránt megtalálhatóak voltak fegyveres szolgálatra alkalmatlan zsidók, keresztények, nemzetiségek. Később már egyre inkább csak a zsidókat hívták be munkaszolgálatra.
A munkaszolgálatosok háborús viszonyokra való átállítása 1942-re alakult ki, ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a keleti fronton mekkora szükség van rájuk. A hadsereg műszaki alakulatai ugyanis nem maradhattak sokáig távol a seregtesteiktől, ezért az arcvonal mögötti területen szükséges műszaki munkákat a munkaszolgálatosoknak kellett elvégezniük.
Az 1942-ben bevonuló muszosokat (munkaszolgálatosok) 3 csoportba sorolták be. A tábori munkásszázadokba 18-42 év közötti, nemzethűség szempontjából megbízható zsidókat soroztak be. Az ún. különleges munkásszázadokba azok kerültek, akiket megbízhatatlannak tartottak politikai nézeteik miatt, akik baloldali pártok, mozgalmak tagjai voltak. A harmadik csoportot a nemzetiségi munkásszázadok alkották.
A munkaszolgálatosoknak civil ruhában kellett bevonulniuk, sapkát, bakancsot, főzőcsészét, kulacsot és két sárga karszalagot kaptak a hadseregtől, illetve a munkavégzéshez szükséges szerszámokat.
Mit csináltak a fronton?
A pechesebb munkásszázadokat már 1942 nyarán kivezényelték az első vonalba, ahol erődítési munkálatokat végeztek: óvóhelyeket, harckocsiakadályokat építettek, aknát szedtek. Volt olyan század, aki utakat javított, éjszaka pedig a senki földjén, a két arcvonal között drótakadályokat telepített. Különösen az ún. spanyolbakoknak az elkészítése és felállítása számított veszélyes tevékenységnek. Ez a tákolmány egy óriási fűrészbakra hasonlított, és szögesdróttal vonták be. Már az összeállítása is nehéz volt, a szögesdrót összevagdosta a muszosok kezét.
Az egyik legveszélyesebb feladat azonban az aknák felszedése volt. Puszta kézzel szedték az aknákat, szuronnyal ásták ki, majd a terület megtisztítása után kart karba öltve kellett az aknamezőn végigsétálniuk, hogy az esetleg ott maradt akna alattuk robbanjon fel.
A hátországban maradt munkásszázadok főként útkarbantartási munkákat végeztek.
Forrás: Fortepan / Névai János
Hogyan bántak velük?
A bánásmód nem volt egységes. Voltak kirívóan durva esetek, amikor a keretlegények ütötték, rúgták, kikötözték a muszosokat. És arra is van példa, hogy a harcoló alakulatok katonái megpróbálták segíteni az embertelen körülmények között dolgozó munkaszolgálatosokat. A körülmények azonban egységesen pusztítóak voltak. Volt olyan munkásszázad, amelyiket vonattal elszállítottak valameddig, onnan pedig további ezer kilométert gyalogmenetben kellett megtenniük, amíg elérték az állomáshelyüket.
A munkaszolgálatosokat gyakran a maguk által ásott gödrökben, jobb esetben fűtetlen bunkerekben szállásolták el. Amikor októberben hidegre fordult az idő, a hiányos öltözékben a frontra küldött, hiányos élelmezési és orvosi ellátásában részesített, a keretlegénység kegyetlenkedéseinek kitett munkaszolgálatosok közül rengetegen haltak meg végelgyengülésben, különféle betegségekben és fagyási sérülések miatt. Ehhez jött még a kemény fizikai munka, a frontvonalban dolgozó munkaszolgálatosok közül sokan haltak meg a harctéri cselekmények miatt.
Az egyre rosszabbodó körülmények ellenére sem volt jellemző, hogy tömegesen megszöktek volna, vagy átmentek volna az oroszokhoz. Ehhez hozzájárult az is, hogy tudták, milyen kegyetlenül bántak az oroszok az első világháború után a hadifogolytáborok lakóival.
1942 őszén a magyar hadvezetés két küldöttsége is megszemlélte a keleti fronton harcoló magyar 2. hadsereget. Az egyik küldöttséget Nagy Vilmos honvédelmi miniszter vezette, aki a látottak után rendeletekben igyekezett javítani a munkaszolgálatosok helyzetén. Például elrendelte, hogy a harcos alakulatokba beosztottakat hat hónap után váltsák le. (Egy korábbi rendelet megtiltotta, hogy a munkásszázadokat szabadságra lehessen küldeni…)Nagy Vilmos rendelkezett arról is, hogy bánjanak emberségesen a muszosokkal, a beteg, munkaképtelen embereket vigyék kórházba. Aztán persze, ahogy lenni szokott, a csapatparancsnokok a maguk módján értelmezték a rendeleteket, és vagy végrehajtották, vagy nem. Általánosságban nem javult számottevően a munkaszolgálatosok élete.
Forrás: Fortepan / Fortepan
A végjáték
1942 őszére a munkaszolgálatosok zöme munkaképtelenné vált, fizikailag legyengültek, fertőző betegségektől (bélhurut, tífusz, tüdőgyulladás) szenvedtek. Mivel nyári öltözetben vonultatták be őket, az orosz télben rengetegen szenvedtek fagyási sérüléseket, fagytak halálra. Sokan végelgyengülésben, aknafelszedés- vagy telepítés közben haltak meg.
Az 1943 januári, februári hadműveletek során a 2. magyar hadseregben arányaiban a legnagyobb veszteséget a munkaszolgálatos századok szenvedték el. A nagyon rossz fizikai állapotban lévő muszosoknak igen kevés esélyük maradt a túlélésre. Amikor megindult az orosz támadás, akadtak olyan munkaszolgálatos századok, amelyek belesodródtak a harcokba. A visszavonulás káoszában velük törődtek a legkevésbé. Nem voltak szállítójárművek, a legyengült munkaszolgálatosok nem tartották magukat alkalmasnak több ezer kilométeres út megtételére a mínusz 40 fokos télben, ezért tömegestül adták meg magukat az oroszoknak. Rájuk a magyar munkaszolgálat után 5-6 év szovjet munkaszolgálat várt… Voltak századok, amelyek megkezdték a visszavonulást, de az embereknek egy csekély töredéke ért el a gyülekezőhelyre. Nekik a német hadsereg kegyetlenkedésével is szembe kellett nézniük. A sárga karszalagos muszosokat nem engedték be a szállásokra, gyakran beléjük lőttek.
Azokra a muszosokra, akiknek valahogy mégis sikerült visszavonulniuk, még 1500 kilométeres gyalogolás várt, mire megérkeztek Kijev környékére, ahol a 2. magyar hadsereg munkaszolgálatosait gyűjtötték össze és rendezték a hazaszállítás előtt. A Dontól hazatért munkaszolgálatosok számát nagyon nehéz megbecsülni is. Nagy Vilmos a memoárjában 5-6.000 főben határozta meg a túlélők számát.
Forrás: Szabó Péter: Keleti front, nyugati fogság