Magyarok, akik segítettek a Gulágra hajtani honfitársaikat
Ahogy a magyar zsidók koncentrációs táborba terelése sem valósulhatott volna meg a magyar hatóságok közreműködése nélkül, úgy a malenkij robotra küldendő emberek begyűjtése sem történhetett meg magyar együttműködés nélkül. De vajon kik voltak azok, akik a szovjet hatóságokkal együttműködve segítették az összeírást, összegyűjtést?
Forrás: Fortepan / Berkó Pál
Máthé Áron történész Vörös karszalag című műve az 1944-45-ben működő ideiglenes karhatalmi osztagokkal foglalkozik. Kutatásának fő célja annak felderítése, hogyan történhetett meg az, hogy a szovjet megszállás után frissen megalakuló magyar rendőrség az első pillanatoktól kezdve – a szinte alig létező, kis létszámú – kommunista párt befolyása alá került.
Magyar policok
A szovjet megszállás után országszerte önkéntes – és önkényes – rendfenntartó szervek alakultak a Vörös Hadsereg támogatásával. Központi irányításról itt még szó sem volt, hiszen az ország keleti része már hónapok óta szovjet megszállás alatt volt, míg a főváros környékén és a Dunántúlon még javában folytak a harcok. Ezek a csoportok rendfenntartó céllal jöttek létre, a népnyelv polic, policáj néven emlegette őket. Tagjaik eleinte vörös vagy fehér, esetleg nemzetiszín karszalagot viseltek. Szolgálatuk többnyire abból állt, hogy a szovjet katonákkal járőröztek, segítettek a “beszerzésben” és a lakosság begyűjtésében. Az elhurcolások jelentős része nem valósulhatott volna meg a helyi rendfenntartó szervek közreműködése nélkül. A helyi policok voltak azok, akik összeállították a “malenkij robotra” elhurcolandók névjegyzékét, néha akár módosíthattak is rajta, majd előállították és a szovjeteknek átadták a listákon szereplőket.
A szovjetekkel való együttműködés formái
A szovjetekkel való kollaborálók első típusát a tolmácsok jelentették, vagy ahogy a népnyelv nevezte őket: muszkavezetők. Ők leginkább nyelvtudásukkal és helyismeretükkel szolgálták a megszállókat.
A kollaboráció második csoportjába azok tartoztak, akik szerepet vállaltak a névjegyzékek összeállításában, módosításában. Ők főként a helyi, újonnan létrehozott községi, városi adminisztráció tagjai voltak. A listák összeállításánál fontos szempont volt a németek listázása, begyűjtése, még akkor is, ha az illető csak a nevében volt német. Gyakran az összeírók határozták meg, hogy ki a “sváb”.
Az összeírók mentségére legyen mondva, sok helyen fegyverrel kényszerítették őket a szovjetek együttműködésre. A gönci járás egyik falujában például puskatussal verték be a falubírót az iskolába, hogy végezze el az összeírásokat, és végül a saját lányait is fel kellett vennie a jegyzékbe. Gyakran előfordult az is, hogy megpróbáltak mentesítéseket eszközölni. Persze a rosszindulatra is bőven akadt példa: sokan voltak olyanok, akik a haragosaikat vették fel először ezekre a listákra.
Amikor összeállt a deportálási lista, a falut szovjet egységek fogták körül, és a helyi hatóságok közreműködésével a lakosokat a községházához hajtották. A kollaboránsok voltak azok, akik házról házra járva a felszólításokat kézbesítették.
A kollaboránsok harmadik csoportját a policok, policájok adták, vagyis azok a fegyveresek, akik a lakosságot összeszedték, a gyűjtőhelyre kísérték. Ráadásul sokszor épp olyan könyörtelenek és kegyetlenek voltak mint a szovjetek.
A kollaboráció három formája sokszor teljesen összeolvadt. Gyakran előfordult, hogy a tolmács és a polic ugyanaz az ember volt, és aktívan közreműködött az elhurcolandók kiválasztásában is. Akárhogy is történt, a végeredmény mindenképpen szomorú: a tulajdonképpeni deportálók az oroszok voltak, de a végrehajtást a helyi ideiglenes és önjelölt községi vezetők végezték.
Forrás: Fortepan/Pálfi András
Kikből lettek kollaboránsok?
Vannak arra utaló visszaemlékezések, hogy az egykori szélsőséges, nácibarát helyiek “átöltöztek” karhatalmistáknak. az is előfordult, hogy amikor a helyi rendőrség megalakult, két választásuk volt a helyi nyilasoknak: vagy elítélik őket, vagy beállnak karhatalmistának.A kutatások azonban azt mutatják, hogy a korábbi nyilasok aránya nem lehetett jelentős a policok között.
A korábban üldözött zsidók és munkaszolgálatosok közül is sokan választották a bosszúállásnak ezt a formáját – bár erre inkább a nagyobb városokban látunk adatokat. Gyakran előfordult azonban az is, hogy az éppen kiszabaduló munkaszolgálatosokat a szovjetek azonnal vitték is tovább Szibériába…
Egy 1945-ös miniszterelnöki rendeletben szerepelt, hogy a polgárőrségekbe “politikailag megbízható” legényeket toborozzanak. A politikai megbízhatóság egyben valamiféle baloldaliságot is feltételezett. Többnyire csak a településen belüli viszonyrendszereken múlott, hogy valaki “baloldali” vagy “fasiszta” jelzőt kapott-e 1945-ben. Valóban meggyőződéses baloldaliak, kommunisták alig-alig voltak az országban. A “baloldaliság ” inkább csak egy címke volt, ami mögött ott lapult a személyes sértettség, az addig fennálló rend iránti ellenszenv, az egyéni élet kudarca.
Forrás: Fortepan / Berkó Pál
A kommunista párt befolyása a rendőrségnél
Az idő előrehaladtával az ideiglenes rendfenntartó erőket fokozatosan váltotta fel a rendőrség, amely lépésről lépésre került központi ellenőrzése alá. Elképesztő, hogy 1945 májusában Tildy Zoltán ekképpen fejezte ki tiltakozását a rendőrség köreiben uralkodó áldatlan állapotok miatt: “Már kezdetektől a rendőrség úgy alakult meg, hogy más pártbelieket nem igen vettek be. (…) Az is feltűnő, hogy szolgálatban a rendőrök egymást “Szabadság!” szóval köszöntik, ami a kommunista párt üdvözlőszava.” A kommunista párt tehát a kezdet kezdetétől ügyelt arra, hogy a rendőrség tagjait a szélsőséges propagandára fogékony társadalmi csoportok tagjai közül válogassa össze. A hatalom kisajátításának feltétele a fegyveres erők megszervezése és az azok feletti irányítás megszerzése volt.
Forrás: Máthé Áron: Vörös karszalag – Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-45-ben