Lornyon, monokli, cvikker – avagy a szemüveg története
Gondolkodtál már azon, hogyan élte az életét valaki az ókorban vagy a középkorban rövidlátóként? Persze, a gazdagabbak már régen is több lehetőség közül válogathattak: lornyon, monokli, cvikker. A lencséket nem egyszer igen drága keretbe foglalták, és az is előfordult, hogy csak a trendiség kedvéért hordtak magukkal a hölgyek lornyont. A szegényeknek meg maradt a vakoskodás, vagy rosszabb esetben a természetes szelekció.
Néró rövidlátó volt, vagy csak menőzött?
A látás javítására szolgáló tárgyakat már az ókori régészeti leletek között is találhatunk. Az ie. 2000 tájékából való kvarckristályból csiszolt lencséket találtak Ninive romjainál, de későbbi korokból származó hasonló lencsék kerültek elő Pompejben és Föníciában is. Állítólag a római vésnökök smaragdot használtak, hogy a szemüket pihentessék. Valószínűleg a smaragdnak ezt a tulajdonságát használhatta ki Néró is, aki a gladiátor küzdelmeket úgy szemlélte, hogy smaragdkristályt helyezett a szeme elé. A zöld színű smaragdkristály valójában egyáltalán nem alkalmas arra, hogy éles képet adjon távoli tárgyakról, így sokkal valószínűbb, hogy Néró az éles mediterrán napsugárzás ellen védekezett a zöld kristállyal. Vagyis napszemüvegként használta…
Rövidlátó szerzetesek
A középkorban a rövidlátás az egyszerű ember számára nem okozott nagy gondot, a parasztember az ökrét rövidlátóként is megtalálta, elég nagy darab volt az állat. A szerzeteseknek viszont nagyobb szükségük volt valamilyen látásjavító eszközre, hiszen a szerzetesi regula őket kódexmásolásra kötelezte. Nem csoda hát, ha a szemüveg “feltalálójaként” egy Roger Bacon nevű ferences szerzetest tisztelünk, aki felfedezte, hogy bizonyos lencsék nagyító hatással bírnak. Persze már ez az elgondolás is merészen új volt az egyháznak, így szegény fickót folyton szemmel tartották, nehogy istentelen gondolatokat terjesszen.
Mindenesetre az ő művei nyomán készítette el egy firenzei mesterember (Alessandro di Spina) az első, szövegre helyezhető olvasólencsét. Az első olyan lencsét, amit a szem elé tartottak, és keretbe is foglaltak, Velencében (egészen pontosan Muránóban, a kristálygyártás fellegvárában) készítették az üveggyártó céhtagok. Persze két másik város is versenybe száll a “szemüveg felfedezője” címért: Firenze és Pisa. A XIV. században mindkét városban készítettek már keretbe foglalt lencséket, amelyek csiszolása műhelytitoknak számított. Mivel a csiszoláshoz kevesen értettek, a lencsét ékkőnek tekintették, és csak a gazdagok és a papok, szerzetesek viselték. A reneszánsz, barokk idején már találkozhatunk olyan portrékkal, ahol a festő a szemüveget is megörökítette a képen. Például Fernando Nino de Guevra bíborost és hírhedt inkvizítort festették meg csíptetős szemüveggel az orrán.
Hamarosan aztán Európa-szerte elterjedt a szemüveg készítése. A mester általában maga értékesítette a terméket. A betérő vevő sorra próbálgatta a lencséket, amíg meg nem találta azt, amivel a legjobban látott. Mivel akkoriban még nem ismerték a dioptria fogalmát, tényleg próba-szerencse alapon ment a vásárlás.
Az ollószemüveg
A szemüveg formája igen széles skálán mozgott az idők folyamán, és különösen a könyvnyomtatás megjelenése után nőtt meg a látásjavító eszköz iránti kereslet. A XIII. században feltűnt a fonalra felfűzött lencse, a XIV-XV. században pedig a kengyeles kialakítás. A keret anyag nagyon sok minden lehetett: szaru, bőr, ezüst, aranyozott fém, teknőspáncél. A kreatívabb elmék kitalálták az úgynevezett ollószemüveget,ami egy összecsukott ollóra hasonlított, és a nyelénél fogva kellett a szem elé tartani.
A lornyon
Az ollószemüveg továbbfejlesztett változata volt a lorgnette, vagy ahogy magyarul hívjuk: lornyon. Ez egy összecsukható, az egyik oldalon nyéllel ellátott szemüveg volt, amelynek viselése Spanyolországban egyenesen az udvari etikett részévé vált. Minél előkelőbb volt valaki, annál nagyobb szemüveget viselt, így aztán olyanok is hordták, akik egyébként tökéletesen láttak. Persze nekik is jól jött szeles időben, mert nem került por a szemükbe…
Igazán trendivé azonban a hölgyek körében vált, és szinte az ékszer kategóriába került. Használták álarcosbálokon, színházban, operában, és persze olvasáshoz. A lornyonokkal való flörtölésben épp olyan szabályrendszer alakult ki mint a legyezők használatában. Nem volt mindegy, hogy egy hölgy miként emeli a szeméhez a szemüveget, és miként csukja össze. Minden mozdulatnak jelentése volt, amit az urak pontosan értettek. Persze azért némelyik hölgy a látását is korrigálta vele. Ez a lornyon őrület még a XIX. században is tombolt, és a legszebb, legdrágább darabokat már ékszerészek készítették.
Forrás: trendmano.hu
Cvikker és monokli
A csíptetőt vagy cvikkert már a XVII. században ismerték, és sokkal kényelmesebb viselet volt, hiszen használatához a kéz nem kellett. Kicsit később alkották meg a monoklit. Állítólag egy Philipp von Stosch nevű antikvitásszakértő használta először 1720-as években, hogy közelről tudja megvizsgálni az antik faragványokat és kámeákat. Később aztán a monokli és a cvikker is az angol úriemberek elmaradhatatlan kiegészítője lett. Természetesen csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak a díszes keretű, személyre szabott méretű, formájú monoklit. A XX. század elején terjedt el a monoklinak az változata, amelybe lyukat fúrtak, hogy zsinórt lehessen fűzni bele, és a ruhához, zsebhez lehessen rögzíteni, ugyanis ezeket a drága darabokat egy-egy csodálkozóan tágra nyílt szem könnyen a földre pottyanthatta. Nem csoda hát, ha a korabeli komédiákban, filmekben gyakran gúnyolják azzal a közép- és felső osztálybeli angol gentlemeneket, hogy lépten-nyomon leejtik a monoklijukat. A monokli viseléséhez igazából szigorú, zord arckifejezés szükségeltetett.
A napjainkban is ismert szemüvegkeretet már 1746-ban kifejlesztette egy francia látszerész, de jó sok idő kellett ahhoz, hogy ez váljon népszerűvé és egyeduralkodóvá.
Készülj velem a töri érettségire!