Ki a felelős a magyar “végső döntésért”?
1944 tavaszán, nyarán a teljes vidéki magyar zsidóságot Auschwitz-Birkenauba szállították, majd nagy részüket az érkezést követő napokban elgázosították. De ki a felelős a közel félmillió magyar zsidó kiadásáért? Vajon miért döntött úgy Horthy, hogy a budapesti zsidóságot mégsem engedi deportálni?
Forrás: Fortepan / Fortepan
A nemzetközi végső megoldás
Természetesen magyar “végső megoldás” nem létezett volna a német végső megoldás nélkül. Köztudott, hogy Hitler ugyan soha nem adott írásbeli parancsot arra, hogy az európai zsidókat meg kell semmisíteni, de nyilvánvaló, hogy a Führer tudta és akarata nélkül az európai zsidóság szisztematikus kiirtására nem történt volna kísérlet.1941 végén Hitler világossá tette, hogy a zsidók elleni fellépés a korábbinál nagyobb szabású lesz. Ennek nyomán beindultak a deportálások Közép- és Nyugat-Európából. A nácik által megszállt keleti (lengyel, ukrán, belorusz, litván) területen a németek azt csináltak, amit akartak, nem kellett tekintettel lenniük a nemzetközi közvéleményre. Így gyakorlatilag itt ki is irtották a teljes zsidó lakosságot.
Egészen más volt a helyzet Közép- és Nyugat-Európában. Itt már nem volt elég a Führernek kiadni a parancsot: tárgyalni kellett a szlovák, román, az olasz, a finn, a horvát vagy a francia kormánnyal. Több példa is bizonyítja, hogy nemet lehetett mondani a németeknek. A finnek kijelentették, hogy náluk nincs zsidókérdés, és az esetnek nem lett semmilyen következménye. A franciák (Vichy kollaboráns kormánya!) nem engedte deportálni a francia állampolgárságú zsidókat. Hitlernek a legnagyobb csalódást a fasiszta Olaszország okozta. Bár Mussolini bevezetett néhány zsidótörvényt, de a Duce ennél tovább nem volt hajlandó menni, és megtagadta a zsidók kiadását. Úgy tűnik, hogy Hitler deportálásokra vonatkozó követeléseinek sikerrel ellen lehetett állni. Akkor Magyarországon miért nem ez történt?
Magyar antiszemita hagyományok
A magyar történetírás hajlamos arra, hogy a “befogadó nemzet” ránk nézve hízelgő tradícióját hangoztassa. Nem része például a történelemtanításunknak az a másik szintén létező hagyomány, amely a zsidók évszázados diszkriminációjáról szól. Kevesen tudják. hogy Nagy Lajostól kezdve szomorú hagyománya van a pogromoknak Magyarországon. Nem szólnak a tankönyvek arról, hogy miközben Szulejmán serege Mohács felé közeledett, Budán a csőcselék megsemmisítette a zsidónegyedet.
Arról sem írnak, hogy a Rákóczi-szabadságharc évei alatt is általános gyakorlat volt a zsidók kirablása. Az 1848-as forradalmat követő napokban országos méretű pogromhullám indult, több mint 30 városban törtek ki antiszemita zavargások. A liberális kormány ahogy tudott, fellépett az üldözöttek védelmében, és tucatnyi városban katonaság állította helyre a rendet.
Innen pedig már csak egy lépés volt az 1800-as évek végén létrejövő áltudományos eszme, a turanizmus, ami a magyar “faj” felsőbbrendűségét bizonygatta. A Tanácsköztársaságot követő antiszemita erőszakhullámról már többen hallottak. A fehérterror résztvevői számára a zsidó és kommunista lényegében felcserélhető fogalom volt. 1919-ben az Ébredő Magyarok Egyesülete felhívásban követelte, hogy a zsidókat telepítsék ki az országból, Endre László1936-ban már egy önálló zsidó állam létrehozását sürgette, és azt követelte, hogy oda telepítsék ki a magyar zsidóságot.
Az 1930-as években a magyar jobboldal a magyar élettér megtisztításáról álmodozott, és arról fantáziáltak, hogyan lehetne elérni egy színmagyar Kárpát-medencét a zsidók, cigányok, svábok kitelepítésével. Amikor pedig a németek belekezdtek Európa zsidótlanításába, a magyar politikusok jó része számára felcsillant a remény. 1939-től kezdve a zsidók kitelepítése a magyar parlament deklarált politikai céljává vált. Amikor 1941 júniusában Magyarország csatlakozott a Szovjetuniót megtámadó Németországhoz, és a magyar csapatok megszállták Galíciát, felmerült a lehetőség, hogy a Magyarországon tartózkodó, nem magyar állampolgárságú zsidókat ide lehetne átdobni. Az ötletet tett követte, 1941 nyarán közel 20.000 zsidót tettek át a határon, ahol azok nagy része tömeggyilkosságok áldozata lett.
Ugyanakkor nem kétséges, hogy a magyar vezetés tisztában volt a német végső megoldás lényegével. Vagyis pontosan tudták, hogy a deportált zsidókat a koncentrációs táborokban tömegesen legyilkolják. Ez is szerepet játszott aztán abban, hogy a németek 1942-től hiába kérték Magyarországtól a zsidók kiadását, Horthy és a miniszterelnökök rendre nemet mondtak. Ennek eredményeként 1944 tavaszáig – miközben a megszállt Európában a zsidók nagy része folyamatos életveszélyben volt – a magyar zsidóságot nem fenyegette a fizikai megsemmisítés.
Eichmann és Endre László egymásra talál
1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek. Horthy a németek ígéretében bízva abban reménykedett, hogy a zsidók feláldozása révén elérheti, hogy a megszállók minél hamarabb kivonuljanak az országból. Ezzel újabb zsidórendeletek léptek életbe, megkezdődött a gettósítás előkészítése.
Amikor Eichmann és 120-200 főből álló csapata Magyarországra érkezett, a nyugat-európai példák alapján nem tudta, hogy mennyiben számíthat a magyar kormány, a hatóságok és a közigazgatás együttműködésére a zsidótlanítás kérdésében. A fő célja nyilván a teljes magyar zsidó lakosság deportálása volt. Ha ellenállásba ütköztek volna, a nácik nyilván itt is beérték volna részleges eredményekkel, hiszen a 780 000-es magyar zsidóságot a magyarok segítsége nélkül nem tudták volna deportálni.
Csakhogy az új Sztójay-kormányban az új belügyminiszter mellett a zsidó ügyekkel foglalkozó államtitkárrá Endre Lászlót nevezték ki. Endre kiválóan ismertre a magyar közigazgatás működését és irányítóit, ráadásul élete fő célja az ország zsidótlanítása volt. Eichmann és a németek számára egy végtelenül szerencsés konstelláció jött létre, ami azt eredményezte, hogy 1944 tavaszán és nyarán hetek alatt a holokauszt történetében példátlanul gyors és hatékony deportálásokra került sor – leginkább Endrének köszönhetően. Eichmann így írt erről később: “Amikor Magyarországra utaztam, az aggodalmaimon kívül nem volt semmim. (…) Aztán jött Endre (…) és a berlini parancs gyakorlati kivitelezését ez oly mértékben megkönnyítette számomra (…), amelyről korábban nem is álmodhattam, annyira, hogy tulajdonképpen az ujjamat sem kellett megmozdítanom”.
Eichmann és Endre között egy igazán jó barátság bontakozott ki, Endre a német kollégáját többször is meghívta szülei szentkúti birtokára. Egy ilyen találkozón született meg a “magyar végső döntés”, amely javasolta a vidéki, gettókba gyűjtött magyar zsidók deportálását.
Forrás: Fortepan/Fortepan
Endre, Horthy és a magyar közigazgatás felelőssége
Horthy 1944 áprilisában engedélyt adott ara, hogy 100 000 zsidó munkást a németek rendelkezésére bocsássanak, és Endrét arra utasította, hogy segítse a németeket a deportálások során. Ekkor még csak limitált deportálásokról volt szó, a németek egy földalatti repülőgépgyár építéséhez kértek munkásokat.
Endre és Eichmann azonban ennél tovább akartak menni, a teljes magyar zsidóságot szerették volna deportálni. Azzal érveltek, hogy ha a munkaképes zsidókat kiszállítják, azok munkaképtelen családtagjai itt maradnak a magyar gettókban. Az itt maradók ellátása a magyar kormány feladata lenne, ráadásul a gettókban a helyzet tarthatatlan, az egészségügyi helyzet katasztrofális, több helyen járványok törtek ki, ami veszélyeztetné a magyar keresztény lakosságot. Eichmannék azt is elmagyarázták, hogy a deportálások célállomás miért Auschwitz-Birkenau. A transzportokat azért nem küldhetik közvetlenül a hadiüzemekbe, mert ez a lépés veszélyeztette volna a Birodalomban addigra véghez vitt zsidótlanítást. A munkaképeseket majd Auschwitzban kiválogatják, és onnan viszik majd a hadiüzemekbe.
Az április 26-i minisztertanácsi ülésen a kormány rábólintott Endréék tervére.
A páratlanul hatékony német-magyar együttműködés következtében 56 nap alatt a németek minden korábbi deportálási eredményüket túlszárnyalták. Az együttműködő magyaroknak köszönhetően 147 vonattal 437 402 vidéki zsidót deportáltak Magyarországról.
A deportálások leállítása
A nemzetközi tiltakozások hatására Horthy már június 26-án le akarta állítani a deportálásokat, de nem lépett közbe elég erélyesen, és a zsidók elszállítása tovább folytatódott, sőt Endréék arra készültek, hogy a budapesti zsidóságot egy hatalmas razzia során gettókba terelik, és ennek érdekében számos csendőralakulatot rendeltek a fővárosba. Horthyban ez azt a gyanút keltette, hogy a belügyminisztérium puccsra készül ellene. A kormányzó parancsára páncélosok vonultak be Budapestre, és a kormányzó erélyesen leállította a további deportálást.
A magyar zsidóság tragédiájáért természetesen nem kizárólag Endre a felelős. A Sztójay-kormány, a szélsőjobb ellenzék, a kormánypárt, a magyar elit nagy része egyetértett abban, hogy a zsidókat ki kell tenni az országból. A magyar közigazgatás, csendőrség, rendőrség közreműködése nélkül sem tehettek volna semmit a németek. Sőt a német megszállás nélkül sem került volna sor a magyar holokausztra.
Az események, szándékok különös összjátéka vezetett a holokauszt történetének legátfogóbb deportálási akciójára, ami aztán Auschwitz-Birkenau fennállásának legvéresebb mészárlását eredményezte.
KATTINTS A LINKRE!
Készülj ONLINE az EMELT TÖRI ÉRETTSÉGIRE!
Készülj VIDEÓK SEGÍTSÉGÉVEL a töri érettségire!
Forrás: Kádár Gábor-Vági Zoltán: A végső döntés