Így utaztak a római turisták
Azt gondolhatnánk, hogy a turistáskodás minimum 19. századi találmány. De nem így van! A kíváncsiság már az ókor emberét is arra késztette, hogy felkeressen távoli nevezetességeket, pihenni, gyógyulni utazzon messzi fürdőkbe. Az ókori rómaiak gyakran keltek útra – akár utazási irodák szervezésében -, és útjuk során idegenvezetők, útikönyvek segítették őket.
Ókori úti célok
De vajon mi késztetett egy ókori rómait arra, hogy útra keljen a kalózoktól hemzsegő tengeren, kockáztasson egy hajótörést, vagy szárazföldön egy rablócsapattal való találkozást? Mi más, ha nem az emberi kíváncsiság?
Az útra kelők között sok jómódú fiatalember volt, akik görög városokba utaztak, hogy az ott tanító neves bölcsektől filozófiát vagy szónoklattant tanuljanak. Sokan keresték fel az egyiptomi Alexandriát is, ahol az elképesztően gazdag könyvtár, ritkasággyűjtemény és egy állatkert is várta őket. Minden tudós kutatót kíváncsiság sarkallt, hogy mindazt, amiről hallott, olvasott, személyesen is megismerje. Így aztán, aki eljutott Egyiptomba, nemigen állhatta meg, hogy a Níluson el ne hajózzék Egyiptom belsejébe, amelynek fantasztikus kincseiről annyit hallott. Az utasok csodálattal nézték a a sok ismeretlen állatot, madarat és az egyiptomi kultúra megmaradt remekeit. Nagy népszerűségnek örvendtek a Memnon-kolosszusok. III. Amenhotep fáraó egyik szobra napfelkelte után különös hangokat hallatott, és a turisták már napnyugta előtt letáboroztak a szobrok előtt, nehogy elmulasszák a csodálatos élményt.
Az ókor hét csodája is vonzotta a látogatókat. Turisták tömegei látogatták meg a Pharos szigetén lévő világítótornyot, a rhodoszi kolosszust vagy Zeusz hatalmas szobrát Olympiában. A görög nevezetességek különösen vonzóak voltak a rómaik számára: sok utazó kereste fel a híres görög tudósok, filozófusok emlékét őrző helyeket. Látni akarták a házaikat, meg akarták nézni a használati tárgyaikat. Sokakat a történelmi jelentőségű csataterek látványa vonzott: Marathon, Chaironeia. De imádták a görög templomokat, a mitológiából ismert szent helyeket is. Természetesen mindenütt akadtak helyi “önjelölt” idegenvezetők, akik pénzért szívesen kalauzolták az érdeklődő turistákat.
Mások inkább gyógyfürdőket kerestek fel. Az orvosok már ekkor felismerték a környezetváltozás előnyeit, és azt tanácsolták betegeiknek, hogy töltsenek hosszabb időt bizonyos gyógyhelyeken. A legkedveltebb gyógyfürdő a nápolyi öbölben található Baiae volt. A gyönyörű környezetben feltörő kénes hőforrások csábították ide a betegeket, na meg persze a divatos fürdőhelyen kialakuló villák, szórakozási lehetőségek. Olyan hírességek kezeltették magukat itt, mint Marius, Cicero, Horatius, Claudius, Néró és Hadrianus. Természetesen valamennyiüknek volt itt saját villája.
Az utazás megszervezése
Aki útra kel, annak meg kell szerveznie az utazását. Érdemes tájékozódni az utazás hosszáról, az útirányról, az időjárásról. Meg kell szervezni, mivel és hogyan jutunk el a célunkhoz, ott miféle látnivalók várnak ránk. Azt sem árt tudni, hogy útközben hol fogunk megszállni.
Feltételezhető, hogy a császári Rómában voltak hivatalos és magánkézben lévő utazási irodák, ahol – illő díj lefizetése után – az utazó a kért felvilágosítást megkaphatta. Léteztek korabeli útikönyvek, ún. itinerariumok. Ezek között akadt olyan, amelyik csak a távolságokat jelezte, mások némi magyarázattal is szolgáltak , és volt valamiféle kezdetleges térkép is a birodalomról. Az i.sz. III. században készült Itinerarium Antonini a Római Birodalom úthálózatának csaknem teljes áttekintését adja. Sorra veszi az utakat, feltünteti az utak mentén fekvő falvak, városok nevét, sőt a vendégfogadók neveit is, ezek egymástól való távolságát római mérföldben. Akadtak útikönyvek, amelyek részletesen leírták a megtekintésre érdemes látnivalókat is.
Gyalog, kocsin, hajón
Az ókorban útra kelni kétféle módon lehetett: szárazföldön vagy gyalog. Ha valaki az előbbit választotta, rendelkezésére állt a Római Birodalom kiváló úthálózata. A legtöbb helyen kövezett utakon lehetett haladni, azok mentén mérföldenként mérföldkövek álltak, amelyeken jelölték, hogy a következő helyiségig mekkora távolság van még hátra. A legszegényebbek gyalog indultak útnak. A napi szokásos megtett távolságuk 30 kilométer volt. Lovon inkább a küldöncök nyargaltak, akik utasításokat vittek a távoli tartományokba. A rómaiak nem ismerték a nyerget. Nem szőrén ülték meg a lovat, egy lótakaró pokrócot tettek maguk alá. A kengyelt sem ismerték, így a fogadók előtt egy-egy követ helyeztek el a lovasok számára, amely megkönnyítette, hogy felküzdjék magukat a lovuk hátára. Tehát turisták nemigen utaztak lóháton.
Maradtak számukra a gyaloghintók vagy szekerek. Gyaloghintót csak a leggazdagabbak vettek igénybe, akik szolgák hadával keltek útra. A turisták többsége inkább szekéren utazott. Akinek nem volt saját kocsija, az bérbe is vehetett fogatot, szinte minden város kapuja előtt ott álltak ezek a bérkocsik, akik hangos szóval kínálták a járművüket. A nagyobb távolságra használt szekerek sok mindent elbírtak: több személyt és azok csomagjait is. Szinte hihetetlen, de a rómaiak még a megtett utat is képesek voltak mérni egy kis szerkezettel. Az ókori “taxaméter” a kocsikerékhez kapcsolódva annak minden fordulatát számolta, és a kocsikerék kerületét ismerve ki lehetett számolni a megtett távolságot.
Aki nem akart a nyári melegben, téli hidegben az utakon zötykölődni, az választhatta a hajózást is. A korabeli turisták általában kereskedelmi hajókon utaztak. A legtöbb hajón egy-két kényelmesebb kabin állt az előkelőbb utasok rendelkezésére. A szegényebbek a fedélzeten, a szabad ég alatt utaztak. A tehetősebbek mindig vittek magukkal egy-két rabszolgát, akik a kiszolgálásukról gondoskodtak, éjszakára sátrat vertek a fedélzeten, meleg ételt készítettek uruknak. Utasokat kiszolgáló személyzet ekkoriban nem létezett, így az utazóknak maguknak kellett a saját ellátásukról gondoskodni az egész hajóút alatt.
Aki hajóra akart szállni, az elsőként elutazott egy kikötővárosba, ott megszállt egy fogadóban, és tájékozódni kezdett, hogy mikor indul hajó az úti célja felé. A várakozás gyakran napokig, hetekig tartott, mert mindig az adott hajó kapitánya döntötte el, hogy kedvező-e az időjárás az indulásra. Éppen ezért az utasnak vagy küldöncének érdemes volt naphosszat a kikötőben tartózkodni, ha nem akart lemaradni a hajóról. Amikor végre felszedték a horgonyt, mindenkiben volt egy kis izgalom, hogy vajon szárazföldre lép-e még valaha. Hajón utazni ugyanis ekkoriban sem kényelmes, sem biztonságos nem volt. A tengeri viharok és a gyakori kalóztámadások mindig is rizikóssá tették az utazásnak ezt a formáját.
Készülj ONLINE az EMELT TÖRI ÉRETTSÉGIRE!
Készülj VIDEÓK SEGÍTSÉGÉVEL a KÖZÉP SZINTŰ TÖRI ÉRETTSÉGIRE!
Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak?