Így utaztak a reformkorban
Rossz utak, kényelmetlenség, hőség vagy dermesztő hideg, esetenként útonállók. Ez várt azokra a reformkori elődeinkre, akik úgy döntöttek, hogy vidékről felmennek Pestre esetleg Bécsbe. Ennek ellenére a korszak vége felé mind többen indultak útnak gyalog, hintón, postakocsin vagy “gyorsparaszttal”.
Utazni úri huncutság
A 19. század első évtizedeiben utazgatni durva úri huncutság volt. Pest-Budára, Pozsonyba, Bécsbe még csak-csak ellátogattak a nemeseink, de ennél tovább nemigen merészkedtek. Aki már Bécsig eljutott, élete végéig mesélgethette a nagy kalandjait. Az a nemes, aki otthonában korlátlan úr volt, távoli tájékon már nemigen számított annak. Például az utasításai, kérései nem számítottak parancsnak egy távoli vidék idegen közembere számára. Így aztán a Bécsbe eljutó nemesi honfitársaink feltűnően gyakran kerültek konfliktusba a helyiekkel. Ráadásul az itthon gazdagnak számító nemes idegenben szembesült azzal is, hogy mindenért fizetnie kell, nem is keveset. Így aztán rendszerint kiderült, hogy mennyire pénztelen a külhoni viszonyokhoz képest.
Az utazási kedvet tovább rontotta a hazai utak gyalázatos állapota. Egyrészt a történelmi Magyarország területén összesen kb 4 ezer kilométernyi úthálózat létezett, az is jórészt a Duna jobb partján. Az “épített út” pedig akkoriban azt jelentette, hogy a ledöngölt földútra kavicsot terítettek, amit a lovak, hintók, postakocsik beletapostak a talajba.
Az időjárás viszontagságai az amúgy is rossz, elhanyagolt utakat tovább rontották. Egy-egy nagyobb esőzés még a jobbak közé Buda-Bécs útvonalat is gyakran járhatatlanná tette. A folyók árterein, belvizes vidékeken ilyenkor hosszú hetekre víz alá kerültek az utak. És akkor még nem beszéltem a járható, ámde sárral borított utakról, ahol tengelyig merültek a kocsik. Az útjavítás már akkoriban is ad hoc jelleggel történt. Amikor már nagyon kátyús és járhatatlan volt az út, a környék parasztjai kimentek, feltöltötték a gödröket, és amennyire lehetett elegyengették a talajt. Aztán jött a következő eső…
A fentiek ismeretében tehát egyáltalán nem csoda, hogy a 19. századi ember csak nagyon szükséges esetben kelt útra, a többség életében nem hagyta el a szülőföldjét.
Úti holmik
Aki mégis útra kelt, igen komoly előkészületek után tette. Az utazókosárba a szokásos személyes felszerelésen kívül került napló, levélpapír és írószerszám, hogy az utas nyomban feljegyezhesse úti élményeit. (Így tett Petőfi is, Úti jegyzeteit bárki elolvashatja.) De vittek magukkal pálinkás butykost, ami jó szolgálatot tett a hidegben, élelmiszert, edényeket, ugyanis az út menti fogadók és szállások többségében nem lehetett ételhez jutni. (Ebből a szempontból a nemesi utazók piszok mázlisták voltak, ugyanis, ők bármikor betérhettek az útjukba eső kastélyokba, ahol tárt karokkal fogadták a messziről jött idegent, aki híreket, információkat hozott a külvilágról. Időnként elképesztő méretű lakomákat csaptak a számukra.) A csóró utazó azonban rendszerint még ágyneműt is csomagolt magának, mert a legtöbb fogadó csak egy szalmazsákkal tudott szolgálni, takarót, párnát már nem biztosítottak.
Az utazás viszontagságai
Utazni még szép időben sem volt kényelmes. Először is azért, mert az utazási idő a mainak a sokszorosa volt. A Buda-Bécs távolság például nagyjából 30 óra volt. Ezt a 30 órát az utasok egy kényelmetlen, zötykölődő szekéren tették meg. Nyáron kínlódtak a hőségtől, nyelték a lovak által felvert port, viselték a váratlan záporokat, szelet, télen pedig a farkasordító hideget. Mindezek tetejében pedig nem is volt veszélytelen az utazás: számolni kellett a farkasokkal és útonállókkal is. Így aztán minden utazó indulás előtt töltött pisztolyokat dugott a kézipoggyászába.
Postakocsi, gyorsszekér, gyorsparaszt
Hosszabb távok megtételére csak a legszegényebbek vállalkoztak gyalog: diákok, iparoslegények, házalók, vándorárusok, na meg a csóró költők. A többség inkább szekérre ült. A nemesek leginkább saját fogattal utaztak, mások inkább a korabeli szervezett utasszállítást, a postakocsit vették igénybe. Ennek három fajtája volt: a gyorsposta utasokat, leveleket, pénzes küldeményeket szállított, a postaszekér utasokat és értékesebb árukat, míg a postai társzekér kizárólag árut fuvarozott. 1824-től indultak meg a Bécs és Buda között ingázó gyorskocsijáratok, amelyek váltott lovakkal közlekedtek éjjel-nappal. Eleinte csak heti három napon indult “járat”, később már naponta. Ezeken a kocsikon összesen tizenketten utazhattak, és ebből csak nyolcnak jutott fedél a feje fölé.
Hamarosan azonban konkurenciája támadt az állami gyorskocsinak. A nyergesújfalui parasztok kocsisai (gyorsparasztok) a lovak váltását olyan remekül szervezték meg, hogy fogataik tíz órával hamarabb tették meg a két főváros közötti utat. Egészen konkrétan a mai két órás utazás akkoriban 18-20 óráig tartott. Persze ennek fejében a viteldíj is a többszörösébe került mint az állami postakocsik esetében.
Hamarosan más vállalkozók is megszimatolták az üzleti lehetőséget, és járatokat indítottak a Felvidékre és Erdélybe is.
Volt még a közlekedésnek egy feudálisabb formája: a forspont. Elvben csak a hivatalos ügyben utazók vehették igénybe a parasztok ingyenes fuvarozási szolgáltatásait. A jobbágyok ezt a robot keretében voltak kötelesek végezni. A vármegyei tisztek azonban szívesen osztogatták az úri utazóknak az erre vonatkozó igazolást, amelyet ha a nemes felmutatott a falusi bírónak, az kijelölte a megfelelő jobbágyot, aki köteles volt az utazót ingyen elszállítani néhány falunyi távolságra.
A kor utazási viszonyainak ismeretében nem csoda hát, ha Széchenyi István mindent elkövet, hogy javítsa az utak állapotát, és megteremtse a dunai gőzhajózás és vasútépítés alapjait.