Élet a csillagos házakban
1944 júniusától kezdve a budapesti zsidókat ún. csillagos házakba, majd később a gettóba költöztették. A korszak túlélői (akik akkoriban gyerekek voltak) arról mesélnek, hogy amennyire lehetett, próbálták hasznosan tölteni az idejüket.
Forrás. Fortepan / Fortepan
Mik azok a csillagos házak?
1944-ben a budapesti lakosok 21-24%-a volt zsidó, nagyjából 200 ezer embert érintettek a zsidótörvények. Vagyis minden ötödik budapesti lakos zsidó származású volt, és ez az arány Közép-Európában is rendkívül magasnak számított. 1944-ben ráadásul már sehol nem élhetett a zsidó lakosság olyan háborítatlanul, mint Budapesten. Ezen a helyzeten a német megszállás majd nyilas hatalomátvétel változtatott.
A német megszállás után a magyar hatóságok rekord gyorsasággal bonyolították le a vidéki zsidók deportálását. Az ország minden zsidó lakosát sárga csillag viselésére kötelezték.
A budapesti főpolgármester 1944 júniusában adott ki rendeletet arról, hogy a zsidók lakhelyét is sárga csillaggal kell megjelölni. Így jöttek létre az ún. csillagos házak. A rendelet összesen 2639 házat jelölt ki, családonként egy szobát engedélyezve a zsidóknak. Azok a zsidók, akik nem csillagos házban laktak, bármikor kötelezhetővé váltak arra, hogy a lakásukat kiürítsék, és a számukra kiutalt házba költözzenek. A csillagos házakban lakó nem zsidók pedig elköltözhettek a zsidóktól elvett lakásokba. A keresztény lakosok nagy része nem akart elköltözni a lakásából még akkor sem, ha a kárpótlásul felajánlott lakás nagyobb volt. A rendelet hatására a budapesti zsidók közül sokan követtek el öngyilkosságot. A rendelet szerint a zsidó lakók lakásukat naponta csak két órára hagyhatták el, de akkor is csak azért, hogy vásároljanak.
Forrás: Fortepan / Fortepan
Nyilas uralom
1944. október 16-án a nyilasok átvették a hatalmat. Még aznap több ezer embert kikergettek a VI-VII. kerületi lakásaikból. Az áldozatoknak feltartott kézzel kellett a Keleti pályaudvar mögötti Tattersallba vonulni (a mai Aréna Pláza területe, akkoriban lóversenypálya volt itt). Másnap hajnalban mindenkit a Duna-partra hajtottak, a tervezett kivégzést azonban a német hadsereg megakadályozta.
A zsidók elleni atrocitások azonban ettől kezdve folyamatosak voltak. Majdnem minden nap sor került kivégzésekre a Duna-parton.
November 24-én jelent meg a rendelet, amely a zsidóknak két órát(!) adott arra, hogy beköltözzenek a gettóba. Egy ágyneműt, két rend ruház, a személyes tárgyaikat és némi élelmiszert vihettek magukkal. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az emberek 25-30 kg ingóságukat a hátukon, kis kézikocsikon húzták el a gettóig. Bár igyekeztek az összes zsidót a gettóba tömöríteni, azért voltak, akik továbbra is legálisan az ún. védett házakban és a nemzetközi gettó területén (XIII. kerület) maradhattak. A nyilasok rendszeresen razziáztak ezekben a házakban, kiürítették a lakásokat, a zsidókat a gettóba vagy a Duna-partra kísérték.
Forrás: Fortepan / Fortepan
Házmesterek, élet-halál urai
A zsidóellenes intézkedések a házmestereket gyakorlatilag élet-halál uraivá tették, ugyanis ők kaptak jogosultságot arra, hogy ellenőrizzék a rendeletek betartását. Feljelentést tehettek, ha úgy gondolták, hogy valamelyik lakó nagyobb mennyiségű élelmiszert rejteget, ha valakit rádióhallgatáson kaptak (zsidók nem birtokolhattak rádiókészüléket). A házmester ellenőrizte minden nap, hogy az összes lakó megvan-e. Ha valaki eltűnt, a rendőrségen jelentenie kellett. A házmesterek többsége élt is a jogaival. Ha feljelentettek egy zsidót, az garantáltan az illető elhurcolását jelentette. Kevesen, de voltak azért olyan házmesterek is, akik segítséget nyújtottak zsidóknak.
Élet a csillagos házakban
A visszaemlékezők többsége gyerek volt 1944-ben, és a csapások ellenére igyekeztek a gyerekek szokásos életét élni. A nagyobbak különféle játékokkal, színielőadásokkal, újságírással szórakoztatták magukat és a felnőtteket, míg a kisebbek a lépcsőkön szaladgáltak, bandákba verődve játszottak a házakon belül.
Egy visszaemlékező ezt mesélte:
“Memóriajátékokat, érdekes kártyajátékokat játszottunk, megbeszéltük az olvasott könyveket, pingpongoztunk, bajnokságok is voltak. (..) Persze, mi gyerekek is teljesen átéreztük szörnyű sorsunkat, de igyekeztünk ezt palástolni a felnőttek előtt. A férfiak, vagyis apáink, majdnem mindannyian már régen munkaszolgálatosként szolgáltak az ország különböző pontjain vagy Ukrajnában. A felnőttek hangulata ennek megfelelően szomorú volt, de ők meg a gyerekek kedvéért tartották magukat.”
A lakhatási körülmények szörnyen zsúfoltak voltak, nem volt ritka, hogy egy szobában húsz ember is összezsúfolódott. Élelem, alig jutott nekik. Zsidók lakásukon vendéget nem fogadhattak, rádiót, telefont nem tarthattak. A csillagos házak lakói mégis igyekeztek emberi méltóságukat megőrizni: olvastak, zenét hallgattak, énekeltek, olvastak, tanultak. A nyilas hatalomátvétel után bármikor rájuk törhettek a nyilasok. Egy másik visszaemlékező így mesélt erről:
“Ha visszagondolok ezekre a hetekre, hónapokra, minden annyira rendkívüli volt, azaz annyira kívül esett minden normális renden, amiben azelőtt éltünk, hogy voltaképpen semmi nem ért váratlanul és semmin nem csodálkoztunk. Elég gyakran előfordult például, hogy minden előzetes bejelentés nélkül bezúdult a lakásba három-négy fiatalember, nyilas egyenruhában, karszalaggal, végigtrappoltak a lakáson, és fenyegetően emelgették vállukról a puskájukat. Ilyenkor néhányan sikoltoztak, zokogtak, volt, aki elájult, de e különítmény elvonult, senkit nem vittek magukkal.”
A nyilas fenyegetettség mellett novembertől kezdve egyre sűrűbbek lettek a szövetségesek által végrehajtott bombázások. A házak lakói november végén, december elején leköltöztek a pincékbe.
Egy visszaemlékező ezt mesélte: “A legnagyobb bombázások közepette egy fiatal nő, bizonyos Kitty néni, meg egy fiatal férfi egybeterelte a gyerekeket: énekeket tanítottak nekünk, s arra biztattak, hogy hangosan, még hangosabban énekeljünk.”
Az elbeszélt történetekből azt derült ki, hogy nagyon sok múlott az asszonyok lelkierején, bátorságán. Nem kis lélekjelenlét kellett hozzá, hogy kilépjenek a haláltáborokba induló transzportokból vagy a Duna felé induló menetből.
A túlélők többnyire évtizedekig nem meséltek az általuk megéltekről.
Forrás: Csillagos házak