Dédanyáink és a szex
Néha elgondolkodom azon, hogy vajon dédanyáink a 20. század elején vajon hogyan kezelték a nőgyógyászati problémáikat. Vajon hogyan enyhítették a havi görcsöket, egyáltalán mit használtak ezeken a napokon? Vagy például hogyan oldották meg a fogamzásgátlást? Már ha ez egyáltalán felmerült.
Forrás: vacimami
Szexuális felvilágosítás
Először is induljunk ki onnan, hogy az altesti problémákról nyíltan beszélni nem lehetett. Azt gondolták, hogy egy nő addig őrzi szemérmes báját, amíg nincs tudomása arról, hogy mi történik vele a nászéjszakán. Éppen ezért fel sem világosították őket egészen az esküvő napjáig. A nászéjszaka előtt pár órával azért az idősebb hölgyek elmagyarázták nekik, hogy mégis mi vár rájuk. A keserű csalódástól azonban így sem tudták megvédeni a fiatal – többnyire tizenéves lánykákat. Stefánia, belga hercegnő, aki tizenhat évesen ment hozzá Rudolf osztrák trónörököshöz, a nászéjszakáján a következőket írta a memoárjában: „Micsoda éjszaka! Micsoda kín, micsoda undor! Azt hittem, meghalok a csalódottságtól!”
Persze mindig akadtak lányok, akik az idősebb nővéreiktől már kaptak információkat. Az első szexuális felvilágosító könyv azonban csak 1910-ben jelent meg Levél kis húgomhoz címmel. A szerzője össze-vissza hablatyol Istenről, más lénnyel való egyesülésről, a növények és állatok szaporodásáról, mire nagy nehezen kiböki: „a párosodás a hímnél egy ideges izgalmat okoz, amely egy egészen különös kéjes hevülést hoz létre nála.” Aztán gyorsan hozzáteszi: „Ez a cselekmény a nőnek először fájdalmat okoz, és a gyermek születése is sok és nagy szenvedéssel jár.” Nehogy a zavaros fejű lánykák izgalommal várják az esemény bekövetkeztét!
Dédanyáink és a havi baj
Kezdjük ott, hogy a női alsóneműt a századfordulóig alsóingként emlegetik, mert a bugyi – vagy ahogy akkor hívták: reformnadrág – viselete még nem volt általános. Hugonnai Vilma, a kor neves nőgyógyásza nagyon komoly feladatának tartotta, hogy népszerűsítő iratokban felhívja a lányok, asszonyok figyelmét a tisztaság fontosságára. Valószínűleg a praxisa megtanította arra, hogy ne vegye magától értetődőnek, hogy az úriasszonyok tisztálkodnak a menstruáció napjaiban. És tényleg ez volt a valóság: előkelő úrinők egy orvosi rendelet következtében nem mosakodtak, és nem váltottak fehérneműt ezeken a napokon. Többnyire a pamlagon hevertek, és kellemetlen szagot árasztottak.
Hugonnai Vilma írta le először azt is, hogyan készítsenek dédanyáink „havikötőt”, aminek a használata mellett végezhették a dolgukat, élhették a szokásos életüket. A betét anyagaként fehér pikét barchet anyagot javasolt, és le is írta az eszköz szabásmintáját. Hat darab 45 centis csíkot varrtak egymáshoz, majd az így kapott textilt úgy hajtogatták, hogy az egy hatrétegű betétet képezzen. Erre aztán varrtak szalagokat, amit az övükre tudtak erősíteni elöl-hátul.
A 20. század elején a patikusok már árusítottak menstruáció alatt használatos termékeket, sőt a napilapokban is bátran hirdették. Ezek a betétek készülhettek frottírból, szaténből, kötött anyagból.
Forrás:hubpages
Dédanyáink és a családtervezés
A 20. század elejéig a gyerekáldás csak úgy jött magától, a nők főállásban terhesek voltak, és teljesen normális jelenségként tekintettek arra, hogy valaki 12 terhességből megszült hat-nyolc gyereket, akik közül három-négy életben is maradt. A kor előrehaladtával fejlődött a higiénia és az egészségügy, egyre több gyerek maradt életben, a családok számára pedig gyakran anyagi, örökösödési gondot jelentett a túl sok poronty. Felmerült tehát a családtervezés gondolata. No, persze nem nyíltan, erről nem illett beszélni, és az egyházak is bőszen tiltakoztak az ellen, hogy az ember ily módon avatkozzon be Isten szentséges tervébe, de bizony már létezett fogamzásgátlás a 20. század elején. A bizalmas infókat a bába vagy az orvos terjesztette, bár sok babonaság is volt a módszerek között. Például a női test ciklikus működését még nem igazán értették, ezért azt tanították, hogy a menstruáció előtt és utána a legnagyobb az esély a teherbeesésre, ezért inkább a ciklus közepén barátkozzanak egymással a párok. Javasolták még a nőknek a kámforos és timsós öblítést, illetve azt, hogy az asszony egy citromlébe vagy borecetbe mártott szivacsdarabkát helyezzen fel a méhszáj elé, amit aztán egy rákötött cérnaszál segítségével ki tudott húzni. Ennél egy kicsit kényelmesebb módszernek tűnik a Mensinga-féle pesszárium, ami egy kicsi gumigyűrű-féle volt, és a nőnek meg kellett tanulnia a használatát.
Óvszer már a 19. század elején létezett – igaz, még birkabélből készült, és szalaggal kellett a helyére rögzíteni. A század közepére már felfedezik a gumi vulkanizálását, így Amerikában az 1850-es évektől létezett gumi óvszer, ami lassacskán nálunk is megjelent. Nem vált igazán elterjedtté, talán mert a férfiak már akkor sem lelkesedtek érte, másrészt a patikusok is csak diszkréten árusíthatták, külön címre küldött reklámanyagukban.
Ha mégis megesett a baj, a nem kívánatos magzatot megpróbálták különféle praktikákkal elhajtani – ami természetesen illegális és büntetendő volt.
Forrás: Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)
Olvass tovább!
Készülj velem az emelt töri érettségire!
Kövess a facebookon is, ahol naponta újabb és újabb történelmi érdekességeket találsz!