Ma már a világ legtermészetesebb dolga számunkra, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. Ám a korai keresztény egyház az első néhány században egyáltalán nem tartotta számon ezt az ünnepet. Nekik Jézus feltámadása, a húsvét számított, Jézus születéséről semmit sem tudtak. De akkor vajon mi késztette a katolikus egyházat arra, hogy egy új, addig számon sem tartott dolgot ünnepeljenek?
Ádvent idején a nagyobb városok főterein az ádventi koszorúk mellett itt-ott megjelennek a nyolcágú gyertyatartók, melyeken nyolc napon át újabb és újabb mécsesek gyúlna. De vajon mit ünnepelnek a zsidók akkor, amikor a keresztények a Messiást várják?
A kiegyezéstől az 1940-es évekig nyüzsgő élet folyt Pest zsidók által lakott negyedeiben. Adtak-vettek, piacoztak, bankokat, gyárakat alapítottak, kis szatócsboltot vezettek, műhelyekben dolgoztak. Jártak zsinagógába, mikvébe, kóser ételeket készítettek, de a többségük mindent elkövettek azért, hogy asszimilálódjon, és úgy éljen mint a hazai középosztály.
Ugyanakkor aki tehette, inkább özvegy maradt, ugyanis az anyagi biztonságban élő özvegyasszony több szabadságot élvezett mint bármelyik nő a középkorban. Aki megözvegyült, annak nem kellett többé más akaratának alávetnie magát, így nagyfokú önállóságot élvezett. Például kiskorú gyermekei gyámjaként kezelhette a családi vagyont is.
A Fehér Ház arról híres, hogy az elnökök és családjaik négy-nyolc évre ide költöznek, majd mandátumuk letelte után átadják a helyüket a következő elnöki családnak. A Háznak azonban mégis vannak állandó lakói: komornyikok, szobalányok, virágkötők, konyhai dolgozók, takarítók, technikai munkatársak. Elnökök jönnek-mennek, ám ők maradnak. Ők a Fehér Ház "állandó, láthatatlan lakói".
Egy tisztességes úrinőnek millió öltözködési és viselkedési szabályt kellett észben tartania. Ezek megszegése ugyan semmiféle törvényben rögzített fenyítéssel nem járt, viszont annál súlyosabb büntetést jelentett, hogy a szabályszegőt az úri társaság megszólta, rosszabb esetben kiközösítette. Nézzük meg most az 1870-1880-as évek öltözködési szabályait!
A 19. század embere roppant erkölcsösnek tűnik innen a 21. századból nézve. Ám a bonyolult illemszabályok és erkölcsi törvények látszata mögött hallgatólagosan mindenki tudomásul vette a házasságtörést. A lényeg csak az volt, hogy a látszat ne sérüljön, és maradjon minden titokban. Ellenkező esetben a társaság kitaszította a kevésbé ügyes házasságtörő nőket, és mindenki csendben fohászkodott, hogy mindez ővele meg ne essen.
Diderot Az apáca című regénye igen lesújtó képet fest a zárdák világáról. De vajon tényleg hatalommániás, leszbikus apácafőnöknők irányították a középkori rendházakat? Egyáltalán mi késztetett bárkit is arra, hogy az életét feladva zárdába vonuljon, engedelmességet és szüzességet fogadjon? Tényleg olyan szörnyű volt az élet apácaként?
A Kádár-korszak puha diktatúrájában elvileg nem létezett prostitúció, pornóújsághoz csak csempészek által lehetett jutni, és a rendszer az Ifjúsági Magazinon keresztül oldotta meg a fiatalok szexuális felvilágosítását, illetve osztotta az észt azzal kapcsolatban, milyen a kommunisták által erkölcsösnek vélt házasság. Szocialista erkölcs ide vagy oda, létezett már a délegyházi nudistastrand, és a magyar fiúk a szabadelvűbb NDK-s lányokon gyakorolták a hódítás tudományát.
Vagyoni helyzettől függetlenül, ha a pesti polgár mulatságra vágyott a Monarchia időszakában, kisétált, kikocsizott a Városligetbe. Forgott egyet a körhintán, korcsolyázott, kiállítást látogatott, cirkuszba vagy színházba ment, élvezte a Vurstli sokszínű forgatagát, vagy egyszerűen csak beült egy kedves vendéglőbe, ivott egy jó sört, esetleg megkóstolta Gerbeaud-ék isteni kuglerét, és közben hallgatta, ahogy a kávéház zenekara fújja a keringőt. A Liget város volt a városban, ahol társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki talált magának mulatságot.