A nyár akkor kezdődött Pesten, amikor először vette rá magát a pesti polgár arra, hogy megmássza a Tabán girbe-gurba utcácskáit, és betérjen egy kockás abroszos kiskocsmába egy jó rántott húsra. Majd amikor már jót mulatott, egy kézilámpást hordozó éjjeliőr kísérete mellett ledülöngélhetett a macskaköves utcákon, és hazatérhetett Pestre. Ez a Tabán - sajnos - az 1930-as évek óta nem létezik.
Gondolkodtál már azon, hogyan élte az életét valaki az ókorban vagy a középkorban rövidlátóként? Persze, a gazdagabbak már régen is több lehetőség közül válogathattak: lornyon, monokli, cvikker. A lencséket nem egyszer igen drága keretbe foglalták, és az is előfordult, hogy csak a trendiség kedvéért hordtak magukkal a hölgyek lornyont. A szegényeknek meg maradt a vakoskodás, vagy rosszabb esetben a természetes szelekció.
Azt gondolhatnánk, hogy a reformkorban még alig volt étkezési kultúra, és eleink a pörköltön és a gulyáson kívül mást nem is ettek. Pedig a korabeli szakácskönyveket fellapozva kiderül, hogy igen változatosan táplálkoztak, és az előkelőink étlapján a vadhúsokon kívül olyan különlegességek is szerepeltek mint békák, rákok és csigák. És egy-egy kiadós ebéd után pedig még a legszegényebbek is elkortyolták a kávéjukat, a gazdagabbak elnyaltak egy-egy gombóc "fagyost".
Poros, kövezetlen utcák, éjszaka alig pislákoló közvilágítás, zaj, bűz és hatalmas tömeg. A rakparton klasszicista paloták, épülő Lánchíd, Nemzeti Múzeum, újjáépülő, szépülő város. Mindkét leírás jól jellemzi a reformkori Pest-Budát. Gyere, sétáljunk egyet Petőfi és Széchenyi városában, és szagoljunk bele a fővárosi életbe!
Rossz utak, kényelmetlenség, hőség vagy dermesztő hideg, esetenként útonállók. Ez várt azokra a reformkori elődeinkre, akik úgy döntöttek, hogy vidékről felmennek Pestre esetleg Bécsbe. Ennek ellenére a korszak vége felé mind többen indultak útnak gyalog, hintón, postakocsin vagy "gyorsparaszttal".
Az érettségi már a születése pillanatától közutálatnak örvendett, és évszázadok óta folyamatos viták kereszttüzében áll. Olyan jeles férfi is tiltakozott ellene mint Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter. Persze ennél jobbat azóta se találtak ki arra, hogy mérjék a középiskolából kikerülő diákok tudását.
A régi, XX. század eleji Budapestnek voltak figurái, akik olyan szakmát űztek, amelyeket mára már rég elfeledtünk. Ki emlékszik már a jegesre, a kintornásokra vagy a pucceros asszonyokra? Munkájukat átvették a gépek, emlékük legfeljebb a könyvek lapjain él.
Amikor a gimiben a reformkorban íródott verseket olvassuk, kizárólag a férfiak gondolatait halljuk. Na de mi van a nőkkel, akikhez az epekedő szerelmes versek íródtak? Róluk nem tanultunk sem a történelem, sem a magyar órákon. Pedig ők szülték és nevelték reformkorunk nagyjait.
A XIX. századi amerikai Vadnyugaton jó esetben három státusz közül választhatott egy nő: vagy tisztességes feleség volt egy marcona férfi oldalán, vagy tisztességtelen, ámde jól kereső prostituált. Esetleg tanítónő, aki képes eltartani magát. Néha nem választhatott, és foglya lett egy indián törzsnek.
A szultáni háremek világa általában megmozgatja a fantáziánkat. Azt képzeljük, hogy itt gyönyörű nők éltek luxus körülmények között, a szultán ki-be járkált, és kedvére válogatott a csábos, átlátszó ruhájú hölgyek közül. A valóság azonban ezúttal is szürkébb mint a fantáziánk.