Vízkereszt elmúltával lassan belépünk a báli időszakba. Az úri közönség számára az év legizgalmasabb időszaka volt ez a 19. század végén. Tisztes matrónák és tizenéves fruskák készültek lázasan az első bálra, ahol az eladósorba lépő hölgyet bemutatták. Terveztek, ruhát próbáltak, táncrenden gondolkodtak, tele voltak vágyakkal, tervekkel, mert egy-egy ilyen bálon dőlhetett el a lányok sorsa.
A Napkirály idején a külső – legalábbis a kiváltságosoknál – a jó modor jele volt. Éppen ezért minden magára valamit is adó úriember és úriasszony igyekezett a kor divatjának megfelelően krétafehér arcbőrt „előállítani”, és igazi haj híján rizsporos paróka-loknikat viselni.
Az 56-os forradalom képeit nézegetve talán már neked is feltűnt, hogy mennyire egyformán öltözködtek az emberek akkoriban: hosszú lódenkabát, micisapka, a nők fején kendő, a lábakon esetlen, bumfordi cipők. Az egyformaság oka ezúttal is a politikában keresendő.
Ha azt hiszed, hogy csak manapság kell megszenvedni a női szépségért és jólöltözöttségért, olvasd el, milyen kényelmetlen kalapcsodákat viseltek középkori ősanyáink!
Ma mindenki számára természetes, hogy a boldog ara fehér ruhát visel a nagy napon. Csakhogy nem volt ez mindig így. Sőt, valójában nagyon is fiatal hagyományról van szó.
A Monarchia korabeli szépanyáink fél életükben csak öltözködtek meg szépítkeztek. Ha elnézegetjük a korabeli ruhakölteményeket, csak ámulunk a gyönyörű dekoltázsokon, a rengeteg darázsderékon, a dús, magas kontyokon. Mindenki karcsú, bögyös és dús hajzattal rendelkezik. Gyanús, nem? A valóság persze egy kicsit más volt. Komoly, sok órás munka volt abban, hogy így néztek ki ezek a […]