A 19. században fiatal lányok, de idősebb asszonyok is nagy izgatottsággal készültek az év legfontosabb időszakára: a báli szezonra. A hosszas készülődés után végre elérkezett a nagy nap: a hölgyek kicsinosítva, felékszerezve, kipirult arccal beszálltak a kocsikba, és elindultak a bálba.
Vízkereszt elmúltával lassan belépünk a báli időszakba. Az úri közönség számára az év legizgalmasabb időszaka volt ez a 19. század végén. Tisztes matrónák és tizenéves fruskák készültek lázasan az első bálra, ahol az eladósorba lépő hölgyet bemutatták. Terveztek, ruhát próbáltak, táncrenden gondolkodtak, tele voltak vágyakkal, tervekkel, mert egy-egy ilyen bálon dőlhetett el a lányok sorsa.
Amikor naponta unottan átutazunk budapesti hídjainkon, bele se gondolunk, hogy mennyi mindent láttak már ezek az átkelők. Feszítettek büszkén egyik parttól a másikig, aztán a következő pillanatban belerogytak a Dunába, mert egy visszavonuló vesztes hadsereg felrobbantotta őket. A mai harmincasok-negyvenesek pedig nem is tudják talán, hogy olyan hídjaink is voltak, amelyeket már rég elsodort az ár.
Budapest nem létezne hidak nélkül. Hídjaink verőérként kötik össze a város két felét. Ezek a hidak sok mindent láttak már. Felépültek, pompáztak, és 1944-ben a visszavonuló németek valamennyit felrobbantották. És ami még közös bennük, hogy mindegyikhez kötődik valami érdekes történet.