Az 56-os disszidensek távozása és élete az új hazában
1956 végén közel 200 ezer magyar hagyta el az országot, és szóródott szét a nagyvilágban. Hogy milyen életük lett az új hazában, sok mindenen múlt. Van azonban néhány közös vonás, ami az 56-os menekülteket összeköti.
Forrás: Fortepan / Kleyer Éva
A távozás
1956. november 4-én, amikor a szovjet hadsereg tankjai leverték a forradalmat, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a helyreállított kommunista diktatúra tartósan a nyakunkon marad. Sokan nem akartak ebben a rezsimben élni. Akár azért, mert tevőlegesen is részt vettek a forradalomban, akár azért, mert szabadságra, kalandra, ismeretlen tájakra vagy éppen a kapitalista jóllétre vágytak.
A távozásukat jelentősen megkönnyítette, hogy az Ausztria és Jugoszlávia felé korábban kiépített határzárat 1956 nyarán a magyar kormány nagyrészt felszámolta. Tehát nem volt olyan nehéz elhagyni az országot. A legtöbb menekülő a Hegyeshalom, Fertő-tó, Sopron környéki határszakaszt választotta a távozáshoz, ennél kevesebben, de azért szép számban voltak azok, akik inkább Jugoszlávia felé távoztak. 1957 januárjának végéig viszonylag nagy biztonsággal át lehetett jutni a zöld határon, egészen addig, amíg a szovjetek véglegesen lezárták mindkét határszakaszt.
A határ átlépése mélyen bevésődött minden disszidens emlékeibe. Általában embercsempészek gyűjtöttek össze kisebb-nagyobb csoportokat valamelyik határszéli faluban, és vitték át őket éjszaka a határon: hóban, fagyban, csomagokkal, kisgyerekekkel a karjukban, miközben rettegtek, hogy a határőrök elfogják őket.
Egy asszony így emlékszik vissza: “Lebuktunk a földre, ha reflektoroztak. Sokan voltunk. Elestem, nagyon megütöttem magam. Feltápászkodtam, elindultam újra. Aztán ijedten ugrottam hátra, mert a lámpa rám villant. Egy öregasszony egyedül, mondta valaki. Fújt a szél, esett az eső, átázott minden ruha rajtam. Hirtelen sokan lettünk, volt, aki segített menni, mert az erőm teljesen elfogyott. De odaát voltunk egy osztrák faluban.”
A burgenlandiak szívesen segítettek az érkezőknek, hiszen a terület 1955-ig szovjet megszállás alatt állt, a helyiek nagyon is átérezték a menekülő magyarok sorsát. Volt, akit beinvitáltak, a gyerekeket kakaóval kínálták, száraz ruhát adtak rájuk, majd megmutatták nekik a befogadó táborokat.
Fortepan / Kleyer Éva
Táborból táborba
A menekülőket Ausztriában és Jugoszláviában is táborokba gyűjtötték. Néhány osztrák láger még a háború alatt épült hadifoglyok számára, és nem kizárt, hogy volt olyan 56-os menekült, aki már 45-ben is megismerkedett ezekkel az intézményekkel.
Ez a táborlét néhány hónapig, a szerencsésebbek esetében csak pár hétig tartott. Hogy végül melyik országba kerültek, az a legtöbbjük esetében a véletlenen múlott. A szerencsésebbeknek éltek rokonaik Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, és kezességet vállaltak értük, így ők viszonylag gyorsan elhagyhatták a tábort. Másokat inkább az ismerősök tanácsai vagy a véletlen, váratlan lehetőségek sodorták egy-egy országba. Persze voltak olyanok is, akikre a táborélet kellemetlenségei kijózanítóan hatottak, és inkább hazatértek Magyarországra.
Egy ausztriai táborra így emlékszik vissza az egyik disszidens: “A táborban mind elviselhetetlenebb lett a helyzet. A piszok, a hideg és az éhség felőrölte az idegeinket és türelmünket. Naphosszat ácsorogtunk a sáros udvaron vagy a hideg, fűtetlen termekben, és szidtuk az adminisztrációt.”
A jugoszláv táborokban még ennél is rosszabb volt a helyzet:
“Hat hónapig szabad kijárás nem volt, drótsövény mögött voltunk. Napi 5 dkg szalonna vagy vaj, dzsem volt a koszt, reggelire üres feketével, délben kicsit zsírosabb étel, klórozott levessel, vacsora is kevés. A szállítások hat hónap után kezdődtek, meg, de az USA kijelentette, hogy csak az juthat oda, akinek ott rokona van, csak az orvosokat, mérnököket vitték soron kívül.”
Forrás: Fortepan / Kleyer Éva
A disszidensek táborokból indultak, és táborokba érkeztek a befogadó országokban. Itt újabb ellenőrzés várta őket: ujjlenyomatot vettek, fényképeket készítettek róluk, majd orvosi vizsgálatok következtek.
Egy ausztráliai táborról így emlékezett egy menekült:
“A tábor olyan nagy volt, hogy busszal is sokáig mentünk benne. Mindent kaptunk, pokrócokat, tálcát, tányért, evőeszközöket. Angolra kötelező járni. Volt ruhaosztás, mind jókat kaptam. Újév után a koszt tovább romlott, a gyomunk már fájt tőle, alig kaptunk kenyeret, egy szelet barna kenyér naponta.”
A továbblépés módja az volt, hogy munkát, szállást kerestek (ebben a helyi szervezetek azért többnyire segítettek), és elhagyták a befogadó tábort.
A megkapaszkodás évei
Az 56-os magyarok többsége összehasonlíthatatlanul gyorsabban és sikeresebben illeszkedett be a célországba, mint a két világháború között vagy korábban kivándorolt magyarok. Míg az 1945 előtti magyarok nagy része zsellér vagy szegény paraszt volt mindenféle nyelvtudás nélkül, így ők szinte kizárólag csak kőkemény fizikai munkát tudtak vállalni.
Az 56-os magyarokat viszont tárt karokkal fogadták Nyugaton. Az USA szenátusában hangzott el róluk ez a mondat: “Ez a legjobb minőségű bevándorló csoport, amely valaha is az USA-ba érkezett”. Valóban, a távozó magyarok között nagy számban voltak értelmiségek, egyetemisták, képzett szakmunkások. Bár ha a számadatokat nézzük, a tények azt mutatják, hogy a fizikai, mezőgazdasági dolgozók száma háromszorosa volt a szellemi dolgozókénak.
Az 56-osokat örömmel fogadták, ráadásul a gazdasági konjunktúra is bőséges munkalehetőséget biztosított számukra. A személyes beilleszkedés ennek ellenére sem volt könnyű szinte senkinek.
Eleinte a nyelvtudás hiánya okozta a legfőbb gondot. Addig nem tudtak a saját szakmájukban munkát találni, amíg meg nem tanulták valamennyire a célország nyelvét. A beilleszkedést a kisgyerekesek számára megkönnyítette, hogy a gyerekek óvodába, iskolába kezdtek járni, gyorsan megtanulták a nyelvet, és hamarosan ők lettek a szüleik “tolmácsai”.
A beilleszkedés gyorsasága sok tényezőtől függött: milyen szakmai tudást hozott otthonról az illető? Volt-e erre kereslet? Képes volt-e az illető a gyors váltásra, esetleg új szakma megtanulására? Sokat nyomott a latba a kellő önbizalom, talpraesettség, rugalmasság, amelynek segítségével megtalálták a megoldást a gyakran előforduló nehéz helyzetekben.
És ha sikeresen találtak munkát, lakást, még akkor is meg kellett küzdeniük a marcangoló kérdéssel: jól döntöttem? A legtöbb kivándorló szakadatlanul összehasonlította az otthoni , megszokott életvitelt, szokásokat az újakkal. És mindig ott volt a kérdés: ez volt a legjobb döntés?
És persze gyötörte őket a honvágy. Erről így írt egy visszaemlékező:
“Nincs honvágyunk. Nincs, csak nem múlik el egy olyan nap, hogy ne gondolnánk haza vagy valakire. Nincs honvágyunk, csak tíz éve már, hogy minden karácsonykor egyszerűen nem bírok magammal, az otthoni fenyőt szeretném díszíteni, az orromat lefagyasztó hidegre vágyom, a szállingózó hópelyhekkel együtt. Nem múlt el egy olyan húsvét, hogy ne jutott volna eszünkbe, hogy otthon közeledik a tavasz, nyílik az aranyeső…”
A beilleszkedést megkönnyítette, hogy sokan – az amnesztiarendelet után – kivitették a szüleiket, rokonaikat.
Sokaknak sikerült a beilleszkedés: szép karriert futottak be, gazdagodtak, gyarapodtak. A gyerekeik már a helyi iskolákban tanultak, és bár beszéltek még magyarul, de már az új országot tartották hazájuknak.
Voltak azonban olyanok is, akik Kádár 1963-as amnesztiarendelete után hazatértek. Talán azért, mert nem sikerült beilleszkedniük, vagy kínozta őket a honvágy.
Forrás: Szántó Miklós: Tengerentúli magyarok (az idézetek is ebből a műből valók)
KATTINTS A LINKRE!
Készülj ONLINE az EMELT TÖRI ÉRETTSÉGIRE!
Készülj a töri érettségire VIDEÓK SEGÍTSÉGÉVEL!
Kövess a facebookon is, ahol naponta újabb és újabb történelmi érdekességeket olvashatsz!