A Romanovok utolsó napjai
Az utolsó cárt, II. Miklóst, a feleségét és öt gyermeküket a bolsevikok 1918. július 17-én hajnalban kegyetlen brutalitással végezték ki, majd szinte bohózatba illő módon, elképesztő szervezetlenséggel eltemették, majd kihantolták, elégették a holttesteket, ezután ismét eltemették őket. De vajon hogyan teltek ennek a szorosan összetartó családnak az utolsó napjai?
Forrás: wikimedia commons
Érkezés Jekatyerinburgba
1917 elején Miklós a fia nevében is lemondott a trónról, amikor Petrográdban lázadás tört ki. A Romanov-családra ezután hat hónapos házi őrizet várt a Carszkoje Szeló-i Sándor-palotában. 1917 nyarán aztán Tobolszkba szállították őket, és azt is megengedték nekik, hogy magukkal vigyék legbecsesebb értéktárgyaikat: fényképezőgépeiket, fotóalbumaikat, naplóikat és ékszereiket. Közben hatalomra jutottak a bolsevikok, és szó esett arról is, hogy bíróság elé állítják az egykori cárt. Végül mégsem ez történt, hanem az erősen cárellenes Uráli Területi Szovjet sürgetésére a fennhatóságuk alatt álló Jekatyerinburgba szállították őket 1918 áprilisának végén. Csakhogy Jekatyerinburg pár hét alatt ostromállapotba került: a cseh légió és a fehér “ellenforradalmárok” már erősen megközelítették a várost.
Az egykori uralkodócsaládot az ún. Ipatyjev-házban szállásolták el. A házat frissen kobozták el egykori tulajdonosától “különleges rendeltetésre”. A ház sokkal kisebb volt, mint a család eddigi fogva tartására szolgáló épületek, ráadásul a Romanovoknak szolgáik nagy részétől is meg kellett válniuk. A házban ugyan 24 szoba volt, de ezek nagy részét a Romanovok őrzésével megbízott bolsevikok és csekisták foglalták el. A család néhány szobába zsúfolódott össze. Hogy megerősítsék a házat, a bolsevikok kettős palánkkerítést vontak köré, az ablakokat pedig bemeszelték, hogy se ki, se be ne lehessen látni. Hiába ragyogott kint a nap, odabent örökké félhomály volt.
Forrás: wikimedia commons
A család
Mire Jekatyerinburgba értek volna, a Romanovok Tobolszkban nyolc hónapig éltek, és panasz nélkül tűrték a kemény telet a gyengén fűtött kormányzói palotában. Valójában az ottani egyszerű, vidéki élet nagyon is megfelelt ennek a meghitten polgári családnak, és egy ideig hamis biztonságérzetben ringatta őket. Ott Miklós és lányok kimehettek az udvarra, sportolhattak, fát vághattak, élvezhették a konyhakerti munka örömeit. Itt viszont új, sokkal szigorúbb szabályok vártak rájuk: levelet, látogatót nem fogadhattak, legfeljebb az orvosuk látogathatta meg nagy ritkán az egyre gyengülő cárevicset és Alexandrát, az egykori cárnét.
Ők is fejadagot kaptak, a kávé és a vaj elérhetetlen luxuscikké váltak számukra is. A környékbeli apácák időnként hoztak nekik élelmiszert, de ezek jó része eltűnt az őrök bendőjében.
A délelőttök a cár hosszas felolvasásával teltek, nagyrészt a Bibliából vagy a ház könyvespolcain talált könyvekből olvastak. A nők a végtelenségig javítgatták egyre elnyűttebb ruháikat, kötöttek, varrtak, naplót írtak. A nagyhercegnők a cselédekkel együtt mosták a szennyest.
Mivel a cárné és a cárevics gyakran betegeskedtek, a lányok gondoskodtak a szórakoztatásukról. A kis Alexej április közepe óta szenvedett a sérült térdében visszatérően jelentkező bevérzésektől, a kínzó fájdalomtól sem aludni, sem járni nem tudott. A cárnét migrén, szívpanaszok, isiász gyötörte, így alig tudott sétálni, többnyire csak üldögélt.
A 17 és 22 év közötti lányok viszont még ekkor is tele voltak a fiatalság energiájával, életörömével. A három fiatalabb lány a flörtölésig menően nyitottá és barátságossá vált némelyik őr iránt. Minden egyes alkalmat megragadtak a beszélgetésre, tréfálkozásra. Amikor a helyi szovjet tudomást szerzett arról, hogy lazul a fegyelem a házban, leváltották az őröket, és új, szigorúbb parancsnokot neveztek ki Jurovszkij személyében.
Jurovszkij gondoskodott róla, hogy megszűnjön a cári család holmijainak lopkodása. Leltárazta a család összes ékszerét és értéktárgyát, de tisztában volt vele, hogy a nőknél még sok ékszer maradt, különösen gyémántok és gyöngyök. Tobolszkban a cárné és a lányok minden szabad pillanatukban azzal foglalkoztak, hogy ezeket bevarrják a fűzőikbe, ingvállakba, kalapjaikba. Úgy gondolták, ez a kincs fedezi majd a száműzetésük költségeit.
Mi legyen Miklóssal?
Az Uráli Regionális Szovjet tagjai június 29-i ülésükön elhatározták, hogy a családot likvidálni kell. Tartották attól, hogy a közeledő cseh légió kiszabadítja őket. Küldöttjük, Goloscsokin Moszkvába utazott azzal az üzenettel, hogy ragaszkodnak Miklós kivégzéséhez. Lenin azonban kitartott a hivatalos irányvonal mellett, hogy visszahozzák Miklóst Moszkvába, és ezzel megbékítik a németeket. Persze igazából esze ágában sem volt perbe fogni az egykori cárt, de mindent elkövetett, hogy ne az ő kezéhez tapadjon a Romanovok vére. Mindenki számára világos volt azonban, hogy az ő engedélye nélkül nem lehet kivégezni sem a cárt, sem a cári családot. Így hát egyelőre Lenin döntő szavára vártak. Az, hogy a cárt egyedül végezzék ki, már nem volt kivitelezhető. Ugyan mihez kezdenének az uráliak a nőkkel és az egyre betegebb fiúval, miközben a bolsevikok minden erejét a hatalmuk megtartása kötötte le? Végül a cseh előretörés lett a döntő érv a meggyilkolásukhoz. Ugyanakkor a külpolitika azt követelte, hogy a Romanov-család likvidálását mindenáron államtitokként kezeljék. Politikailag szerencsétlen dolog lett volna ártatlan nők és gyermekek megölése. Végül Lenin szóbeli utasítása nyomán, kódolt táviratban adtak engedélyt a likvidálásra.
A kivégzés
Július 14-én, vasárnap a ház őrségének vezetője megengedte egy papnak, hogy liturgiát tartson a Romanovoknak. A család ekkor már újságok nélkül is érzékelhette a fokozódó katonai válságot a városban, hiszen hallották az egészet maguk körül. Tudták, hogy ha az utolsó percben jönne most egy mentőakció, az borzasztóan kockázatos lenne. ha pedig senki nem jön őket megmenteni, az is világos volt számukra, hogy ha a bolsevikok nem viszik őket valamilyen biztonságos helyre, akkor az életük nagy veszélyben forog. Tisztában voltak azzal is, hogy óriási az esélye annak, hogy a bolsevikok kivégzik őket. Miklós ekkorra megadta magát a katasztrófának, és készen állt arra az áldozatra, amelyet születése óta elkerülhetetlennek tartott. Alexandra is felkészült a halálra.
Eközben az őrség már megkezdte az előkészületeket a gyilkossághoz, és a Romanovok megtévesztéséhez is. Az utolsó napon még takarító asszonyokat küldtek be a házba, hogy a normalistás látszatát keltsék. Július 16-én éjszaka a család úgy tért nyugovóra, hogy fogalmuk sem volt arról, ez lesz az utolsó éjszakájuk. Éjfél után nem sokkal Jurovszkij bekopogott a Romanovok hálószobáiba, és közölte: közelednek a fehérek, bármelyik pillanatban megindulhat a támadás, biztonságos helyre szállítják a családot.
A Romanovok öltözni kezdtek, magukra húzták a gyöngyökkel, gyémántokkal kibélelt ruháikat, és felkészültek a távozásra. Az őrök egy üres alagsori szobába terelték őket, és Alexandra panaszkodására még két széket is hoztak, hogy a cárné és a cárevics le tudjanak ülni. Azt mondták nekik, itt kell várakozniuk, míg megérkezik értük a teherautó. Egy jó fél órát váratták őket, amikor is egy osztag katona nyomult be a szobába, és Jurovszkij felolvasta nekik az Uráli Területi Szovjet határozatát, miszerint Miklóst golyó általi halálra ítélték. Majd Jurovszkij befejezve a rendelet felolvasását, előhúzta a revolverét, és közvetlen közelről a cár mellébe lőtt.A társai is tüzelni kezdtek.
Pillanatokon belül elszabadult a káosz: a katonák őrült módon lövöldözni kezdtek. A lőporfüsttől végül már nem láttak semmit, és Jurovszkij leállította a lövöldözést, kiparancsolta az embereit a helyiségből. Csakhogy bentről még sóhajok, nyögések hallatszottak, nyilvánvaló volt, hogy elfuserálták a kivégzést. A nagyhercegnők mindegyike és a cárevics is élt még, valószínűleg egyik őr sem igazán akart a lányokra, gyerekekre lőni. Az egyik őr megpróbálta a bajonettjével leszúrni őket, de nem sikerült (az is közrejátszott, hogy hulla részeg volt, a lányokat pedig védte a világ legdrágább páncélja: a gyöngyökkel, ékszerekkel kivarrt fűzőjük). Végül egyesével fejbe lőtték őket.
Egy húszperces fékevesztett tombolást igényelt a Romanovok megölése. Egy jól kiképzett kivégzőosztag 30 másodperc alatt elvégezte volna…
A temetések
Végül nagy kínlódva összeszedték a vérző holttesteket, felpakolták őket egy teherautóra, és elindultak a korábban kijelölt helyre. Csakhogy a teherautó elakadt a sárban, a kijelölt hely közelében egy csapat, városba igyekvő parasztot találtak. A parasztokat elzavarták, lovaskocsikra pakolták át a holttesteket, csakhogy a kiszemelt helyen szembesültek azzal, hogy a tizenegy holttest eltemetéséhez egyetlen lapátot hoztak magukkal…
Már fényes nappal volt, mire a titkosnak tervezett temetésbe belekezdtek. Lemeztelenítették az áldozatokat, összegyűjtötték az ékszereket, a tetemeket pedig lesüllyesztették a kiszemelt tárnába, amiről most derült csak ki, hogy túl sekély. Ekkor Jurovszkij kézigránátot dobott a tárnára, remélve, hogy bedől, és eltemeti az áldozatokat. Ez nem történt meg. Jurovszkij tudta, hogy újra kell kezdenie majd a “problémás hullák” eltüntetését.
Másnap visszatért az embereivel, és keserves munkával felhúzták a holttesteket a vizenyős tárnából. Ismét teherautóra pakolták őket, csakhogy az autó ismét elakadt. Jurovszkij ekkor feladta, és elhatározta, hogy ott, ahol vannak, eltemeti az áldozatokat. Hogy megzavarja azokat akik később rábukkannak a tömegsírra, úgy döntött, hogy a két legkisebb lányt 15 méterrel odébb temetik el, így csak kilenc tetemet fognak majd megtalálni. Egymás hegyén-hátán egy kis gödörbe hajigálták, és leöntötték őket kénsavval. A két kisebb lány holttestét megpróbálták elégetni, de nem tudták, hogy szabad tűzön kb 50 óra alatt égnek el a holttestek. Végül a sírra korhadt talpfákat helyeztek, és beletaposták őket a sárba, mintha már rég ott lettek volna.
A következő napokban a bolsevikok hírül adták Miklós cár kivégzését, de azt állították, hogy a család többi tagját biztonságos helyre vitték. Később azt mondták, hogy nem teljesen biztosak abban, hogy mi történt a cári családdal a város cseh megszállása alatt.
A történtek feltárása csak a kommunizmus összeomlása után kezdődhetett meg. A korábban lerombolt Ipatyjev-ház helyén templomot építettek, az ortodox egyház szentté avatta a Romanovokat, és emlékükre egy kolostort építetek az első temetési helyen. Végül 1998. július 17-én, a gyilkosságok 80. évfordulóján Szentpéterváron temették újra a családot – a két kisebb lány kivételével (az ő holttestüket ekkor még nem találták meg). Végül 2007 nyarán a jekatyerinburgi Hadtörténeti Klub tagjai bukkantak rá a lányok maradványaira.
Forrás: A Romanovok utolsó napjai