A középkori börtönök brutális világa
Egy-egy vár börtönében járva borzongva rácsodálkozunk, mennyire kegyetlenek és brutálisak voltak eleink, amikor a gonosztevőket vagy annak vélt embereket kellett büntetni. Valójában a legtöbb esetben már a korabeli tömlöcöket elviselni is gyakran felért egy kínzással, és ma egyetlen biztosító sem kötne biztosítást egy középkori, börtönbe vetett emberre.
Miért voltak ennyire brutálisak?
Azért, mert nagyon másként értelmezték a világot mint mi, és nagyon mások voltak a társadalmi viszonyok. Mivel sokkal inkább ki voltak szolgáltatva a természetnek, és mivel a mindennapi életük része volt a halál látványa, ezért másként viszonyultak például a kivégzésekhez. Számukra ezek látványosságnak számítottak, a hatóságok pedig tudatosan alkalmazták a nyilvános kivégzést mint az elrettentés eszközét. A kivégzéseket jó előre meghirdetett időpontban, általában ünnepnapokon hajtották végre, hogy minél többen nézhessék végig a bűnös halálát. A halálraítéltek gyakran úgy készültek erre mint életük nagyjelenetére. Volt olyan, aki halála előtt megrendítő beszédet intézett az egybegyűltekhez, és megbocsátott az őt halálba segítő hóhérnak (ez utóbbi egyébként a kivégzések kötelező eleme volt). A kivégzés tehát színház volt, tanulsággal, szórakoztatással, neveléssel.
Ha a büntetéseket vizsgáljuk, szintén más volt a helyzet mint napjainkban. A büntetés lényege minden korban az, hogy a bűnöző a korábbi életéhez képest hátrányos helyzetbe kerüljön. Mivel azonban a középkorban az életkörülmények amúgy is kemények voltak, nem volt könnyű olyan büntetést kitalálni, ami tényleg rosszabb mint a hétköznapi élet. Ha például egy mai börtönbe zárnánk egy középkori embert, igen hálás lenne, hiszen ételt, italt, mosdási lehetőséget, sőt zsebpénzt is kapna. Büntetésként a vagyonbüntetés csak a gazdagabbak esetén jöhetett szóba, hisz a nincstelen képtelen volt fizetni. Számára maradt hát a megszégyenítés kalodába zárva vagy pellengérhez kötve, a csonkítás, a közösségből való kizárás (ez akkoriban majdhogynem halálos büntetést jelentett!), esetleg a börtönbe vagy dologházba zárás.
A megszégyenítés formái
A középkori Európa minden városának szinte kötelező tartozéka volt a főtéren álló bitófa, pellengér, és a vándor utazó sokfelé találkozhatott városfalakra, várfalakra, katedrálisok tornyára akasztott ketrecekben haldokló áldozatokkal is.
A pellengér és a kaloda alapvetően a megszégyenítés eszközei voltak. Az ide kötözött áldozatot a lakosság kedvére gúnyolhatta, meghajigálhatta ürülékkel, rohadt gyümölccsel, súlyosabb esetben akár kővel is. Pellengérre akkor ítélték a középkori embert, ha kisebb értéket lopott, paráználkodott, istentelenül beszélt vagy hamisan vádaskodott. Az is gyakran előfordult, hogy a városi főtér állandó dísze volt egy ketrec, amibe – néha megbilincselve – bezárták a delikvenst, néha meztelenül, és étlen-szomjan tartották itt napokig.
Kolostori és püspöki börtönök
Kevesen tudják, hogy a középkori kolostorok elmaradhatatlan épülete volt a tömlöc vagy carcer, ahová eleinte az engedetlen, parázna vagy csavargó szerzeteseket és apácákat zárták. Mivel az elszegényedő családokban bevett szokás volt, hogy azokat a gyerekeket, akiket a család képtelen volt eltartani, berakták a kolostorokba, érthető, hogy a szerzetesi életet nem önszántukból vállalók gyakran lázadoztak a kolostor fegyelme ellen. Így aztán hamarosan megteltek a kolostori fogdák. A renitens szerzetest először csak elkülönítették, nem vehetett részt a közös tevékenységekben, ha ettől sem változott a magatartása, akkor egy sötét, ablaktalan föld alatti cellába dugták. Előtte persze rendesen megbotozták, aztán megbilincselték, hogy még nehezebben tudjon szökni. A bilincsek a sanyargatást is szolgálták, hiszen ezek nehéz vasak voltak, amelyek erősen akadályozták a fogoly mozgását. Néhány rend engedélyezte a gyertya használatát, hogy a bűnbánó testvérek szent iratokat olvashassanak, az általános azonban a sötétség, a mocsok és a levegőtlenség volt.
A tömlöcbüntetés mellett a kolostorokban gyakori volt az is, hogy a kiközösített szerzetest munkabüntetésre ítélték, amit az ún. ergastulumban, a kolostor területén lévő dologházban kellett letölteniük. A ferences rendszabályzat szerint az ergastulum nehezebb volt mint a sima elzárás, és dologházba azokat küldték, akik szökni próbáltak.
Az egyház 789-ben elnyerte az ún. ítélkezési kiváltságot, ami azt jelentette, hogy klerikusok felett csak egyházi bíróság ítélkezhet, világ nem. Ez azt jelentette, hogy megnövekedett azoknak a papoknak a száma, akiket elzárásra ítéltek. Egyházi börtönök híján így a papokat is elkezdték a kolostori carcerekbe zárni. Mivel a szerzetesek tiltakoztak az ellen, hogy ők etessék a rabokat, a 13. században a pápa engedélyt adott a kolostorokon kívüli püspökök által fenntartott börtönök létrehozására.
Az egyházi börtönökön kívül szinte minden várban, városban működött világiak számára fenntartott börtön is.
Élet a börtönben
Mindegy, hogy ki tartotta fenn az intézményt, börtönben lenni minden esetben rettenetes volt. Börtönben általában azokat tartották, akik az ítéletükre vártak, vagy éppen tortúrával a vallomást csikarták ki belőlük. Később voltak olyan bűnözők is, akiknek a bűne nem volt olyan súlyos, hogy halálra ítéljék őket, így életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket. Ez inkább élve eltemetés, meghalasztás volt, ugyanis mindent elkövettek, hogy kellemetlenné tegyél a rabok számára az ottlétet. Egyrészt a foglyot a kezénél, lábánál, derekánál, nyakánál fogva a börtön falához láncolták, másrészt a rendszeres verés a napirend része volt. És akkor még nem beszéltünk az elviselhetetlen mocsokról, bűzről. A börtönöket a legritkább esetben takarították, aljukat vastagon borította az emberi ürülék. Szellőztetés nem volt, az élelmezés esetleges, jó esetben kenyeret és vizet kaptak a rabok. A mocsok miatt az egerek, patkányok, bogarak, tetvek boldogan futkostak és élősködtek a rothadó emberi torzókon. A sötétség, a mocsok, a nyirkosság siettette a delikvensek halálát.
A foglyok ellátásának költségeit – bármennyire is szegényes volt – már a 14. századtól kezdve igyekeztek a foglyokkal vagy a rokonaikkal megfizettetni. Ebben az esetben az élelemről is a családnak kellett gondoskodni, amit aztán az őrök gyakran megvámoltak.
Ez is elég borzalmas, és akkor még nem beszéltem azokról a brutális módszerekről, amelyek segítségével a hóhérok a fogvatartottakból vallomást igyekeztek kicsikarni. Ha sikerült, a bűnöst kivégezték. Ha nem, akkor addig kínozták, míg meg nem halt a kínzókamrában. Megkínzott, ártatlan embert nem lehetett kiengedni…
Készülj velem az emelt töri érettségire!
Kövess a facebookon is, és biztosan nem maradsz le egyetlen érdekes bejegyzésről sem!