A 19. század álszent erkölcsei
A 19. század embere roppant erkölcsösnek tűnik innen a 21. századból nézve. Ám a bonyolult illemszabályok és erkölcsi törvények látszata mögött hallgatólagosan mindenki tudomásul vette a házasságtörést. A lényeg csak az volt, hogy a látszat ne sérüljön, és maradjon minden titokban. Ellenkező esetben a társaság kitaszította a kevésbé ügyes házasságtörő nőket, és mindenki csendben fohászkodott, hogy mindez ővele meg ne essen.
Forrás: popsugar.com
A házasság erkölcsei
A lányregények témaválasztása ellenére sem volt szokás a 19. században a szerelmi házasság. A családok férjhez adták a lányaikat ahhoz, aki megkérte őket, és elegendő vagyonnal, jövedelemmel rendelkezett ahhoz, hogy el is tartsa az asszonyt. A lányokat nem igen kérdezték, hogy akarnak-e menni vagy sem. Aztán ha az új pár megszerette vagy legalább megtanulta tisztelni egymást, akkor az már szerencsés fordulatnak számított.
Az úri társadalom élesen elítélte azokat a nőket, akik házasságtörővé váltak. Pedig az erkölcsös és “erkölcstelen” félvilági hölgyeket csak egy hajszál választotta el egymástól. Az erkölcsös, házasságban élő nőket épp úgy egy férfi tartotta el, mint kicsapongó társaikat. Csak a házasságban élő nő sokszor utálta azt a férfit, akitől a pénzt kapta. Ezzel szemben a félvilági, kitartott hölgyek megdolgoztak a pénzükért. Egy bizonyos társadalmi pozíció elérése után a férfiak számára szinte kötelező volt, hogy a feleségük mellett legyen egy “kitartottjuk” is. Ez valahogy a férfias imázs része volt.
A kicsapongó életű férfiakat minden további nélkül fogadták a legjobb társaságokban is, és nemhogy elítélték volna, hanem szinte a férfiasság dicsfénye övezte őket. Ezzel szemben ha egy feleség a legártatlanabb helyzetben kompromittálódott, ezzel szégyent hozott az urára. Persze voltak azért olyan asszonyok, akik viszonyt folytattak egy társaságbeli úriemberrel, amit az úri körök hallgatólagosan tudomásul vettek. Sőt, gyakran a házastársak is igen megértően szemet hunytak egymás közismert kapcsolatai felett. De ha valamilyen malőr folyamán a dolog kitudódott, és botrány kerekedett belőle, akkor a bűnös asszony számára nem volt pardon. Az “erkölcstelen” nőket a jó társaság kiközösítette, a többi asszony keresztülnézett rajta, már ha egyáltalán meghívták őt bármiféle összejövetelre. Még a társasági urak sem köszöntek ezeknek a szerencsétlen “bukott” asszonyoknak.
Hasonlóan nehéz helyzetbe kerültek az elvált asszonyok. A válást az 1890-es évektől több országban is engedélyezte a törvény, de jobb társaságban ezt nem tartották erkölcsösnek. Még az uralkodói házban sem volt pardon ez ügyben. 1934-ben Albrecht főherceg egy elvált nőt vett feleségül, de mivel a pápa nem engedélyezte a válást, a főherceg és a menyasszonya csak polgári házasságot köthetett. Az új főhercegnét azonban sehol nem fogadták. Ha a főherceg valahová meghívót kapott, a nyomtatványon át volt húzva a “neje” felirat.
A fiatal lányok erkölcsei
A fiatal lányok erkölcseire még az asszonyokénál is sokkal jobban vigyáztak. Az utcára sem léphettek ki egyedül, csak gardedám, azaz egy érettebb férjezett hölgy vagy egy idősebb férfi rokon társaságában. A korabeli újságcikkek szemrehányóan írtak azokról a “felelőtlen” anyákról, akik a lányaikat cseléd kíséretében kiengedték az utcára…
Az ifjú hölgyek olvasmányait is cenzúrázták. Semmit sem olvashattak arról, hogy mi történik két szerelmes között a csók után, és arról sem, hogyan születik a gyerek. A színházi előadásokon a lányok mögött a páholyban ott ült a nevelőnő is, aki a sikamlós részeknél befogta a tanítványa szemét és fülét.
Erkölcsi megítélés tárgya volt a ruha is, illetve hogy az mennyit takar. A mély kivágású ruha engedélyezett volt a férjezett asszonyok számára, ám a láb mutogatása szigorúbb megítélés alá esett. Az 1860-as években még a lábfejet is el kellett takarni, és csak a félvilági nők mutogathatták a bokáikat, ne adj ‘isten a lábszárukat. Később a cipő már engedélyezetté vált, de a bokavillantás még mindig heves reakciót váltott ki. Például Herczeg Ferenc írta a kilencvenes évek egyik asszonyáról: “Ha véletlenül megláttuk a bokáját, az izgalmas látvány emlékét jó ideig magunkban hordtuk.” Persze az évek múlásával lazultak az erkölcsök: az 1900-as években már az alsószoknya fodrai is kilátszódhattak a lábszárral együtt, sőt 1913-ban a Színházi Élet című lap már egy fehér cipőbe bújtatott formás láb képét is közölte. Az olvasóknak azt kellett kitalálni, kinek a lábát ábrázolja. De hát ez már az erkölcstelen 20. század volt!