Emelt Töri Érettségi

Tévhitek és mítoszok Budapest ostromával kapcsolatban

Közszájon forog néhány olyan legenda Budapest ostromáról, amelyeket mindannyian igaznak hiszünk. A legújabb történeti kutatások azonban megkérdőjelezik például Osztyapenkó általunk eddig ismert történetét vagy a háromnapos szabad rablás elrendelését.

Forrás: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

Ki lőtte le Osztyapenkót és társait?

Szerintem a parlamenterek haláláról már mindenki hallott. A szovjetek két külön küldöttséget indítottak útnak a német vonalak felé, hogy megadásra szólítsák fel a város védőit. Mindkét küldöttséget támadás érte, és a parlamenterek meghaltak.

Az eddigi történetírás elkönyvelte, hogy a szovjet küldötteket a város védői lőtték le. A pesti oldalon közeledő küldötteket az Üllői úton egyszerűen kilőtték, míg a Buda felől érkező Osztyapenkó és társai eljutottak a német parancsnokságra, de amikor visszaindultak a szovjet vonalak felé, őket is tűz alá vették.

Tették mindezt a németek úgy, hogy a küldöttség érkezését megelőző napon a szovjetek hangszórókon keresztül figyelmeztették az ellenséget a parlamenterek érkezésére, és a küldöttek kocsiján jól látható módon legalább egy fehér zászló lengedezett. Vagyis a németek alávaló, gyalázatos módon lábbal tiporták a parlamenterek védettségéről szóló nemzetközi egyezményt.

Az újabb kutatások azonban valami egészen másra derítettek fényt. Gosztonyi Péter kutatásai nyomán előkerült Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése, aki tanúja volt az Üllői út felől érkező szovjet küldöttek halálának. A szemtanú arról beszél, hogy az Üllői út ezen szakaszán jól látható módon tányéraknák voltak elhelyezve sakktáblaszerűen, és a szovjet gépkocsi szlalomozva kerülgette ezeket. Aztán egyszer csak hatalmas dörrenés, a kocsi eleje a levegőbe emelkedett. Ráfutottak az egyik aknára.

Osztyapenkóék története is más megvilágításba került Gosztonyi Péter kutatásai nyomán. Ezúttal egy SS őrmester volt az események szemtanúja. A saját vonalaik felé induló szovjet küldöttséget kísérte a német tiszt, aki később arról számolt be, hogy az első vonalak felé közeledve szovjet aknatűzzel szembesültek. A német azt javasolta a szovjet küldötteknek, hogy húzódjanak fedezékbe, amíg a tüzelés tart, mire a szovjet százados kijelentette, hogy nekik parancsuk van arra, hogy minél gyorsabban visszatérjenek a saját csapataikhoz. El is indultak hát, és hamarosan gránát találat érte őket. A saját vonalaik felől. Osztyapenkót a szovjetek lőtték ki…

A kitörési kísérlet elárulása

Makacsul tartja magát az a legenda, hogy az 1945. február 11-i kitörési kísérlet azért járt akkora mészárlással, mert a kitörés idejét, útvonalát valaki elárulta a szovjeteknek. Még egy „kedves” kis történetet is kanyarítottak az állítás mögé. Eszerint a németek az Alagút előtt állítottak fel egy nagyméretű adó-vevő készüléket, és az Alagút sarkán lévő bérházból lehetett hallani a németek adását. A házban lakott egy csinos, szőke, erdélyi nő, aki jóban volt a németekkel, a kitörés után viszont már szovjet NKVD-s tisztekkel beszélgetett oroszul. A történet szerint ő árulhatta el a kitörés tervét.

A történettel az a pici probléma, hogy a német adás és a kitörés között mindössze 130 perc telt el. Ennyi idő alatt lehetetlen lett volna eljuttatni a tervet az oroszokhoz, kiértékelni az információkat és riadóztatni a szovjet csapatokat.

Sokkal valószínűbb az, hogy a szovjetek pontosan tisztában voltak azzal, hogy a bekerített, nagyon nehéz helyzetben lévő védők előbb vagy utóbb kitörést fognak megkísérelni. A kitörés irányát sem volt nehéz kitalálni, csak egy térkép kellett hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy a németek a legrövidebb úton próbálnak meg eljutni a saját vonalaikhoz a Budakeszi és a Hűvösvölgyi út irányában.

Mivel a német katonák között már napokkal korábban beszédtéma volt, hogy hamarosan sor kerül a kitörésre, a szovjetekhez átálló magyaroktól vagy az elfogott katonáktól szereztek az időpontra vonatkozó ismereteket az oroszok.

A szovjetek a kitörést megelőző napokban tettek előkészületeket a kitörés elhárítására, de mostani tudásunk alapján nem voltak pontos ismereteik a kitörés helyére és idejére vonatkozóan.

Forrás: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

Lángszórókkal a Várbarlangban

Közszájon forog az a legenda, hogy a kitörés utáni napokban a szovjetek brutális módon kézigránáttal, lángszóróval, géppisztollyal végeztek a Sziklakórházban lévő sebesültekkel. A Várhegy alatt lévő óvóhelyeken, barlangokban közel 10 ezer sebesült német és magyar katona, valamint polgári személy tartózkodott.

A lángszórós történet már a korabeli ostromnaplókban megjelent. A történet alapja 3 eseményre vezethető vissza.

1. A szovjetek tényleg használtak a Várhegyért vívott harcokban lángszórót több helyen is (Werbőczy István Gimnázium, a Postapalota, az Attila úton lévő elemi iskola esetében). Ezeknek polgári szemtanúi is voltak.
2. A kitörést követően a sebesültek legyilkolása

A kitörés után a szovjetek hangszórókon keresztül utasították a német és magyar katonákat, sebesülteket, hogy jöjjenek fel a pincékből az utcára. Az utcán aztán meggyilkolták a sebesülteket. A Sziklakórházban is sor került hasonló kivégzésekre, főként azokat az ukrán sebesülteket végezték ki, akik a németekhez csatlakoztak.

3. A Vár alatt keletkezett tűzvész

A Vár alatt lévő alagutakban a kitörés utáni napokban több helyen is tűz ütött ki. Február 12-én az Alagút gyulladt ki, február 15-én pedig a Sziklakórházban keletkezett hatalmas tűz. Ez utóbbi esetben a tűz keletkezési okáról nincs egyértelmű magyarázatunk. Annyi ismert, hogy a zsákmánylőszer-raktárban pattant ki, de hogy a tűz keletkezése véletlen baleset vagy szándékos gyújtogatás volt-e, ezt nem tudjuk.

Annyi bizonyos, hogy a Vörös Hadsereg lángszórókkal felszerelt műszaki egységei már február 18-ára kivonták Budapestről.

A fenti három helyben és időben közel lévő esemény kapcsolódott össze egy történetté, miszerint a szovjetek lángszóróval végeztek a barlangokban, óvóhelyeken lévő sebesültekkel.

Háromnapos szabad rablás

Ungváry Krisztián mindezt így fogalmazta meg: „A győztes jogán Malinovszkij háromnapos szabad rablást engedélyezett a győzelem örömére.”. Gosztonyi Péter ennél árnyaltabban fogalmaz: „Háromnapos szabad rablást Malinovszkij már fegyelmi érdekből sem engedélyezhetett katonáinak. De szabad kezet adott Budán csapatainak, hogy szükségleteiket fedezzék és kiegészítsék.”

A kortársak azonban pontosan visszaemlékeznek, hogy még hetek, hónapok múltán sem volt nyugtuk a zabráló szovjet katonáktól. Tehát tulajdonképpen majdnem mindegy, hogy Malinovszkij engedélyezte vagy sem, a rablás megtörtént.

Van egy forrásunk, Malinovszkij 00152. számú napiparancsa, ami 1944. október 2-án kategorikusan megtiltotta a 2. Ukrán front katonáinak a fosztogatást, és azokat, akiket elfogtak emiatt, hadbíróság elé állították és agyonlőtték.

Civil naplók visszaemlékezése szerint plakátok jelentek meg az utcákon a fosztogatás tilalmáról, és arról is, hogy szovjet katonai járőrök próbálták megakadályozni társaik garázdálkodását. Mindez persze nem sokat ért. Budapest közbiztonsága még egy évig gyalázatos volt, és mindennaposak voltak a fosztogatások, a nemi erőszak.

Forrás: Mihályi Balázs: Budapest ostromának legendái