7 elfeledett pesti szakma
Mond neked még valamit a milimári, a kucséber vagy a Buchwald-néni kifejezés? Ha nem, akkor valószínűleg nem az 1900-as évek elején születettél.
Forrás: Fortepan / Library of Congress
Az 1900-as évek Budapestjén még olyan szakmákat gyakoroltak emberek ezrei, amelyekre ma már nem is gondolunk. Kinek jutna eszébe, hogy vízvezeték hiányában a vizet valakinek fel kellett vinni a bérházak emeletére, vagy a tejet nem a boltban és dobozban árulták, hanem vidéki lányok, asszonyok hordták fel Pestre?
Mutatok 7 olyan pesti szakmát, amely már rég kihalt.
1. Dunavízárus
Pesten kút ugyan bőven akadt, ahonnan vizet vehettek volna a városiak, de olyan salétromos, vasas, iszapos víz volt, ami ivásra egyáltalán, mosásra pedig csak alig volt használható. Nagy keletje volt hát a dunavízárusok puttonyokban szállított Duna-vízének, amit az 1800-as évek elején még gyalogszerrel, később csacsifogaton szállítottak a folyópartról. A vízárusok családostul dolgoztak: a férfiak hordták a taligára a folyóvízzel telemert puttonyokat, majd elindultak a közmegegyezéssel kiharcolt városrészükbe. Egy-egy vízhordó família éveken keresztül ugyanannak a kerületnek az utcáit rótta, nagy galiba támadt volna, ha átmerészkednek a szomszéd körzetbe.
Míg a feleség lent ügyelt a taligára, addig a férj, fiúgyermek felcipelte az emeletre a vizet. Az árba bekalkulálták a lakás magasságát és a Dunától való távolságot is. Az amúgy sem könnyű munka igazán durvává télen vált, amikor a vízhordónak a lékeken keresztül kellett kimernie a fagyos Dunából a vizet, majd a meredek, jeges parton kikapaszkodni a taligához.
A munkájuknak egyetlen konkurenciája akadt: az eső. Amikor eleredt az eső, a pesti nép cseberrel, vödörrel szaladt a csatornákhoz felfogni az esővizet, amit kiválóan lehetett használni a mosáshoz. A dunavizesek munkájának az 1866-os kolerajárvány vetett véget, amikor a városi hatóságok elhatározták a vízvezetékrendszer kiépítését. Az első vezetékes vízcsapból 1869 januárjában csurrant ki a víz.
2. Boltőr
Ha az 1800-as évek végén éjszaka sétáltál volna végig a pesti utcákon, bizonyára belebotlottál volna a darócszűrös, báránybundás, fülvédőkendőbe bugyolált, alabárdot szorongató boltőrökbe. A boltizárok, ahogy a pesti nyelv hívta őket, a betörőktől védték a boltokat. Csendesen csoszogtak az éjszakai homályban, időnként megrázták a rájuk bízott boltok vasrácsait, ha pedig tolvajt láttak, megfújták a sípjukat. Valójában a pesti zsiványok pontosan ismerték a kiszemelt üzlet őrének szokásos útvonalát, így akkor törtek be a boltba, amikor az őr éppen távolabb járt…
3. Lámpagyújtó
Amikor a 18-19. század fordulóján Pesten kigyulladtak az első utcai olajlámpák, napnyugtakor a lámpagyújtogatónak oda bizony még létrán fel kellett másznia, hogy megtisztítsa a búrát, olajat töltsön a tartályba, és mivel a gyufát még nem ismerték, fogta a kabátgombján lógó üvegcsét, és az abban lévő kénsavas gyapotba belebökött egy káliumkarbonáttal átitatott fácskát. Amikor az lobbot vetett, ezt a botot érintette a lámpa kanócához.
Az olajlámpások után következett a petróleumlámpák korszaka, majd 1831-ben a Nemzeti Múzeum falán kigyúlt az első, és akkoriban egyetlen pesti gázlámpa, amiben még házilag készített légszesz égett. Az 1850-es években aztán megépült a pesti gázgyár, és sorra gyúltak az utcai gázlámpák. A gázlámpagyújtó hosszú póznával felszerelkezve indult munkába. A pózna végébe kis rézkampót erősítettek, ezzel kinyitotta a gázvezeték kallantyúját, majd a rúd csúcsára helyezett borszeszbe itatott kanóccal fellobbantotta a kiáramló gázt. Az 1910-es évek elején 500 lámpagyújtó dolgozott Budapesten.
4. Hordár
Az árurakodókból, targoncásokból, alkalmi küldöncökből az 1860-as évek elején alakult ki a hordár intézmény, és néhány év alatt már 1500 fő dolgozott hordárként a fővárosban. Első uniformisuk a vörös passzományos kabát, vörös sipka, rajta a hordár feliratú, számozott, fényes tábla.
A hordár igen sokféle feladatot látott el: szükség szerint volt bizalmas küldönc, csomagszállító, költöztető, postás, strázsa, szobainas, reklámcédula-osztogató, kutyasétáltató. Általában javakorabeli, de jó testi erőben lévő férfiak váltak hordárrá, de a testi erő mellett kellett a munkához némi emberismeret és dörzsöltség is. Művészeknek, íróknak, színészeknek megvolt a maguk “törzshordárjuk”, aki szinte magántitkári pozíciót töltött be. Előfordult, hogy a hordár reggel, a megbeszélt időben felkeltette az ügyfelét, kitisztította a ruháját, cipőjét, vizet melegített a mosdáshoz, szellőztetett, takarított, elvitte a szennyest a pucerájba.
A hordárság jól kifizetődő szakma volt: egy-egy kapós hordár csak percekig vesztegelt az állomásán, és a kényesebb ügyekben busás borravaló illette őket. Szerencsés esetben a jó hordár fizetése meghaladta egy szakmunkás keresetét. A hordárok iránti igény a távíró, a fejlődő postaszolgálat és az egyre gyorsabb közlekedés hatására csökkent. A kegyelemdöfést a pesti hordároknak a kerékpáros küldönc-szolgálat kiépülése adta meg 1910 körül.
5. Milimári
A tejáruslányok, vagy milimárik, ahogy a pesti köznyelv emlegette őket, szinte kizárólag a a Pest környéki német lányokból, asszonyokból kerültek ki. Hosszú, lőcsös szekéren kocogtak be hajnalban a fővárosba, a szekéren magas, sárgarézzel abroncsozott fabödönökben szállítottak a tejet, néhány kosár gyümölcsöt, zöldséget. Általában a törzsvevőiket szolgálták ki. A jobb módú pesti polgároknak többnyire saját tejárusuk volt, aki korán reggel házhoz szállította a tejet, tejfölt, túrót, vajat.
A kevésbé szerencsés tejárusoknak nem jutott állandó vevő, ők kapuboltok alatt, padkára, zsámolyra telepedtek, és a környékbeli háziasszonyok hozzájuk szalajtották le a cselédet egy-két icce tejért.
Forrás: Fortepan / Kieselbach Gyula
6. Kucséberek
A szlovén származású kucséberek az első világháború végéig koptatták a pesti utcákat. A kucséber nyakába vagy a vállán átvetett széles szíjon hatalmas kosarat hordott. A kosárban egy egész vegyeskereskedés elfért: mandula, cukorka, narancs, füge, pólyás baba, papírlabda, tükör, fésű, pléhtrombita, hajcsat és bajuszkötő.
A kucséber bárhová betért ahol söröztek, boroztak, kávéztak, kártyáztak. Amikor belépett egy-egy helyiségbe, magasra emelt kezében megcsörgette azt a titokzatos vászonzacskót, amiben 90 szám volt elhelyezve, és már kezdődhetett is a lottójáték. Mindig volt vendég, aki boldogan játszott, és ha nyert, választhatott a kucséber kincsei közül. Ha nem nyert, akkor újrakezdte…
Forrás: Fortepan / Schmidt Albin
7. Buchwald-néni
A Buchwald-nénik árusították azokat a krajcáros, majd filléres jegyeket, amelyek jogot adtak a pesti parkok, sétányok látogatóinak, hogy leülhessenek a kihelyezett vas karosszékekbe. A nénik válltáskát hordtak, kezükben jegytömböt szorongattak, és árgus szemekkel vizsgálták a Duna-parti vagy a Stefánia úti korzó hölgyeit és urait. Ha egy sétáló letelepedett egy székbe, a néni nyomban ott termett, és behajtotta a “parkolás” díját.
A nénik a nevüket egy bizonyos Buchwald Sándor nevű vas- és fémbútorgyár tulajdonosáról kapták. Ez a bizonyos vállalkozó az 1890-es évek elején szerzett engedélyt a fővárostól, hogy a frekventált zöldterületeken, fasorokban, Duna-parton vaszsöllyéket helyezzen ki, és ezeket a közönségnek rövid időre bérbe adja.
A nénik munkájának a Tanácsköztársaság vetett véget, amikor is a székek használatát ingyenessé tették. Ez a két világháború között is így maradt, a székek nagy része a második világháború alatt semmisült meg.
Forrás: Békés István: Szegény ember gazdag városban
KATTINTS A LINKRE!