A reneszánsz irodalmat olvasgatva néha nehéz eldönteni, hogy kinek higgyen az ember? Mi jellemzi igazán a reneszánsz kori olaszok szerelmét? Shakespeare veronai hőseinek (Rómeó és Júlia) légies finomságú szerelme, vagy Boccaccio hús-vér hőseinek vaskos szexualitása? Esetleg kutakodjunk a Borgiák zabolátlan életében?
A királyi dinasztiák nem a házastársi hűségükről voltak híres. Mivel a fenséges sarjak házastársait dinasztikus szempontok alapján választották ki, nem meglepő, hogy a királyi fenségek a nászi ágyon kívül keresték a boldogságot. Ennek aztán az lett a következménye, hogy néha meglepő híresztelések kaptak szárnyra a születő császári gyermekek származásával kapcsolatban.
Minden kislány álma, hogy bárcsak egyszer királylány lehetne. Pedig ha tudnák, hogy milyen sorsuk volt például a Habsburg család lányainak, egy percig sem álmodoznának erről. Királyi családba születni sajnos a legtöbb esetben garantáltan boldogtalan életet jelentett.
A kiegyezéstől az 1940-es évekig nyüzsgő élet folyt Pest zsidók által lakott negyedeiben. Adtak-vettek, piacoztak, bankokat, gyárakat alapítottak, kis szatócsboltot vezettek, műhelyekben dolgoztak. Jártak zsinagógába, mikvébe, kóser ételeket készítettek, de a többségük mindent elkövettek azért, hogy asszimilálódjon, és úgy éljen mint a hazai középosztály.
Ugyanakkor aki tehette, inkább özvegy maradt, ugyanis az anyagi biztonságban élő özvegyasszony több szabadságot élvezett mint bármelyik nő a középkorban. Aki megözvegyült, annak nem kellett többé más akaratának alávetnie magát, így nagyfokú önállóságot élvezett. Például kiskorú gyermekei gyámjaként kezelhette a családi vagyont is.