19.század
Képzeld el, hogy 1897-et írunk, és egy időgép visszarepített téged a korabeli Pestre! A gép a városháza előtti téren pottyantott le, épp a vásár kellős közepén. Körülötted a kofák nagy hangon kínálják a vajat, túrót, zöldségeket, odébb a virágárusok, káposztások, gombaárusok, kenyeresek kiabálnak utánad. Körülvesz a piac illatorgiája. Ám ahogy továbbsétálsz, beleütközöl a pesti utca jellegzetes alakjaiba, azokba az árusokba, akik házhoz szállítják a termékeiket: a pékinasok, tejesek, aprófa-árusok, és ott vannak még a pesti utca jellegzetes figurái, a házalók is.
1873-ban Buda, Óbuda és Pest városának egyesülésével Magyarországnak új fővárosa lett. De vajon milyen volt az élet a régi fővárosban? Meddig terjedt a város, hogyan jöttek létre olyan fontos városi "intézmények" mint a vízvezeték, gázvilágítás, csatornázás? Hogyan jött létre a korszak "BKV-ja", az omnibusz-hálózat?
A plázák világában nehéz elképzelni, hogy mekkora változást hozott az emberek életében, amikor a kisboltok és bazárok mellett megjelentek az első áruházak Pesten. A kortársak számára az áruház csillogó-villogó világa a mennyországnak számított, és még azt is feledtette a vásárlókkal, hogy itt nem lehetett többé alkudni, és a frissen vásárolt konfekcióruha a másnapi színházi előadáson visszaköszönhetett a szomszéd páholyból.
A nyár akkor kezdődött Pesten, amikor először vette rá magát a pesti polgár arra, hogy megmássza a Tabán girbe-gurba utcácskáit, és betérjen egy kockás abroszos kiskocsmába egy jó rántott húsra. Majd amikor már jót mulatott, egy kézilámpást hordozó éjjeliőr kísérete mellett ledülöngélhetett a macskaköves utcákon, és hazatérhetett Pestre. Ez a Tabán - sajnos - az 1930-as évek óta nem létezik.
Azt gondolhatnánk, hogy a reformkorban még alig volt étkezési kultúra, és eleink a pörköltön és a gulyáson kívül mást nem is ettek. Pedig a korabeli szakácskönyveket fellapozva kiderül, hogy igen változatosan táplálkoztak, és az előkelőink étlapján a vadhúsokon kívül olyan különlegességek is szerepeltek mint békák, rákok és csigák. És egy-egy kiadós ebéd után pedig még a legszegényebbek is elkortyolták a kávéjukat, a gazdagabbak elnyaltak egy-egy gombóc "fagyost".
Poros, kövezetlen utcák, éjszaka alig pislákoló közvilágítás, zaj, bűz és hatalmas tömeg. A rakparton klasszicista paloták, épülő Lánchíd, Nemzeti Múzeum, újjáépülő, szépülő város. Mindkét leírás jól jellemzi a reformkori Pest-Budát. Gyere, sétáljunk egyet Petőfi és Széchenyi városában, és szagoljunk bele a fővárosi életbe!
Rossz utak, kényelmetlenség, hőség vagy dermesztő hideg, esetenként útonállók. Ez várt azokra a reformkori elődeinkre, akik úgy döntöttek, hogy vidékről felmennek Pestre esetleg Bécsbe. Ennek ellenére a korszak vége felé mind többen indultak útnak gyalog, hintón, postakocsin vagy "gyorsparaszttal".
Az érettségi már a születése pillanatától közutálatnak örvendett, és évszázadok óta folyamatos viták kereszttüzében áll. Olyan jeles férfi is tiltakozott ellene mint Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter. Persze ennél jobbat azóta se találtak ki arra, hogy mérjék a középiskolából kikerülő diákok tudását.
Amikor a gimiben a reformkorban íródott verseket olvassuk, kizárólag a férfiak gondolatait halljuk. Na de mi van a nőkkel, akikhez az epekedő szerelmes versek íródtak? Róluk nem tanultunk sem a történelem, sem a magyar órákon. Pedig ők szülték és nevelték reformkorunk nagyjait.
A XIX. századi amerikai Vadnyugaton jó esetben három státusz közül választhatott egy nő: vagy tisztességes feleség volt egy marcona férfi oldalán, vagy tisztességtelen, ámde jól kereső prostituált. Esetleg tanítónő, aki képes eltartani magát. Néha nem választhatott, és foglya lett egy indián törzsnek.